Volt egy piciny cica,
És azt a kis Vica
Mindig hordozgatta,
Tejjel jól tartotta;
De a cica rossz volt,
Ha mérges volt, karmolt.
Egyszer Vica játszott,
A cicához ugrott
S simogatta szépen:
De az mérges éppen,
Vicán olyat karmolt,
Hogy a vére is folyt.
Kis Vica sikoltott,
Cicától elfutott;
“Egyél csak egeret,
Mondja – nem kenyeret;
Tejet sem kapsz többet,
Cicát kapok szebbet;
Azt tejjel itatom,
Szépen simogatom.”
Már most sírt a cica,
S könyörgött, hogy Vica
Tovább is szeretné
És tejjel etetné:
Ígérte is volna,
Hogy már nem karmolna,
De Vica elfutott,
S egyre haragudott.
“Mért bántod a cicát?
Mért meg nem eteted?
Talán elfelejted?”
Vica mondja: “Rossz volt
A cica, megkarmolt.”
“Hát ha te rossz voltál,
mást meg is karmoltál?”
Édes anyja így szól –
“Gondold te csak meg jól,
Ha nem etetnélek,
Nem is szeretnélek
Soha többé téged:
Mi lenne a véged? –
De ha te vétettél,
S aztán könyörögtél,
Akkor én mit tettem,
Szólj, és mit feleltem?”
“Engem megcsókoltál
És megbocsátottál”,
Így felel kis Vica.
“Jer ide kis cica,
Tejjel megitatlak,
És megsimogatlak.”
