Mi az élet? Örökös válás…
Alig találkozánk,
Búcsúzni kell, – mert az idő, e
Vén forspont vár reánk.
Búcsúzni mindentől, mi édes,
Mit megszokott szivünk…
A régi játszótársaktól, kik
Ott futkostak velünk.
Barátainktól, kikkel lelkünk
Erős gyűrűbe forrt…
Hajh! bút s baját, mily hűn megosztá
A lelkes kis csoport!!
Hogy küzdött mindenik a célért,
Mely szép, magas, dicső;
S melyért a jelen tán nyomort ad,
De áldást a jövő.
S hol ők? Nehány év jött… a végzet
Viharja lecsapott:
S a tengeren nézd, látod azt a
Pár vergődő hajót?
Egymástól messze küzd – a létért!
S gondtól majd elmerül…
Meg sem ismernéd tán, ha látnád
Azt, aki benne ül.
Pedig a régi jó barát ő,
A lelkes jó barát,
Csak arca sápadt és szeméből
Aludt ki az a láng.
A láng szeméből, s hajh, szerencse
Ha még csak ez, csak ez!
De hátha más sincs, csak egy árnyék,
Mely pusztulást fedez.
Ha látod, hogy mi egykor ép volt,
Rongy szive, lelke, és
E rongynak elnyűtt, szennyes szála
Önzés, haszonlesés.
És megtanult hazudni, csúszni,
Hogy még nyomát se lásd
Annak, mi küzdött, bukhatott, de
Nem ismert alkuvást. –
– Csak elfordulsz e képtől sírva,
S egy gondolat megüt:
A válás vagy ily viszontlátás,
Melyik a keserűbb?
