Kilenc szomorú tücsök csiripelt
hajnalban, a házatok előtt
és én voltam a karmester úr.
Hogy nevettek a leveli békák!
hasukat fogva. Száz láng kimúlt
de már feslett az égi azúr.
Kilenc szomorú tücsök csiripelt,
pletyka-népség! de én hallgatok
s ha kifeslett az égi azúr,
szótlanul kelek a régi útra,
kilenc tücsök ásítva húzza
és én leszek a karmester úr.
Nyugat, 1927/17. szám
A tavasz itt hiába tengeti
énekes fiait. Hiába minden
faláska jó és csipetnyi álom,
erős a lánc és kövér a járom
(a szerelemről nem is beszélek.)
Hiába leng a zsenge hanga szerte
s hiába szép a síró villanypózna
huzala s rajt’ nagytorkú tarka gébics –
s ha erre jársz és ha messze mégy is:
tudom mit ér a szád, de rád se nézek.
A tavasz itt hiába tengeti
táncos fiait. Hiába lengeti
láncos füveit. S hiába rakom ki
ezeregy csodámat. Rá se néznek
(egy szebb holnapról nem is beszélek.)
A tavasz itt hiába csurgatta
buggyanó levét fűre, fára. S már
meg se rázza lombos fejét. Sinek közt
fut. Póznák köszönnek. Kinyílt az ökle.
már nem haragszik. Hű famulusként
megyek mögötte.
S hogy majd mi lesz, arról nem is beszélünk.
Nyugat, 1927/17. szám
Te kutya, mért ugatsz a Holdra máris
s te Hold, miért bosszantod a kutyát?
s a kakasok mért nem vigyáznak jobban:
még szerte, ezer ágyban alszanak
s hogy mi lesz nemsokára, csak én lesem.
Te árnyék, mért ijesztel lányokat
s mért bujsz a póznák mögé, soványan
mint szivacsszemű, náthás bandita,
még szerte, ezer ágyban alszanak
s a türelmetlen, keltő trombita
már elköhögte gyönge szózatát.
Hogy mi lesz nemsokára, csak én lesem.
Te Este, mért rázod a fákat itt
s zúgatod a vasúti sorompót,
nyavalyás szelek, mit pengetitek
a villanypóznák síró szálait:
szerte, ezer ágyban hadd aludjanak,
de én meglátom most, ami már
lábujjhegyen jön kertek alatt
vagy felmered a kutunk vizéből
s majdan megáll az ágyak szélén.
Ó Este, mért rázod a fákat itt
s csörgeted a vasúti sorompót
s a kakasok mért nem vigyáznak jobban!
én, én, egyedül akarom a hajnalt
meglesni, én egyedül akarom
a Titkot
magammal cipelni kihült lepedőmre.
Nyugat, 1927/17. szám
Elkékült szemmel s trillázó szívvel
megyek, mezőn, erre, arra; térdig kalászban
sárga datolyákról álmodom.
Hányszor mondtam: uram, de jó az élet
terített asztal partján. De szépen dalolnék
tele gyomorral: mint olajos torkú madár
s részeg villanypóznák; tavaszkor.
Riadt, színes karikák táncát mohó szememnek –
azt adod, igen. Sárkányok szöknek
Kék magasba, tikkadt tökvirágra
aludni hull a dongó. Ez az egész. De
piros nedű, piros kalács, mazsola-verte;
csiklandó szavak csak álomban terülnek elém.
Minek a többi. Minek a szépséges, közismert tavasz;
léggömb, tyúkhúr, vonat, világszép róna, tavasz, tavaszi
harmat, tömérdek szirom s szappanszagú
vidám cselédek –
uram, ha lehet, ennék, sokáig, könnyes örömmel! s utána
oly szépen tudnék dalolni, mint részeg,
büszke villanypóznák a szélben, tavaszkor
kilenc méterre a töltés felett.
Nyugat, 1927/17. szám
Halszemű, komisz fajankó-népség
addig rázta öklét felénk míg
leszakadt az égbolt s nem találjuk egymást
soha többé.
De gőgicsélve dobbanó szíved s szomorú
esti megfutamodásod a csók elől, dagadó
vágyad a csók után s hogy először
elém terültél s teletó-szemed
(középen tajték-csöppecskével), bágyadt dalod
a tükör előtt; rakoncátlan öled mindig az enyém marad.
Hadd legyek én is komisz: az évek
létráján mindig a te neved kiáltom
majd; mindig meghallod
s mindig visszafordulsz.
S az első nap, hogy más ölelne:
sikoltva eszmélsz rám s meglátod
hogy’ fetrengek széllel takart özvegy ágyon,
meglátod kohó-szemem rád meredni,
meghallod
vijjogva hívó szerenádom
és soha nem leszel a másé.
Nyugat, 1927/17. szám
Nem kell már, csak aminek neve van
s pontosan tudja, ki, mire küldte,
volt már nekem télszinű madaram
ki mindig a Névtelent fütyülte,
volt már nekem bolondos barátom
ki mindig a Névtelenről álmodott
aztán a szűzlányt is bevallom
aki a Névtelenbe távozott
volt már cifra szép asszonyom, dísznek
csók után a Névtelenről szavalt
s volt hasonló, széllel bélelt álmom
megcsalt, ha csókolt s mosolygott, ha csalt –
hát elkergettem télszin madaram
ki mindig a Névtelent fütyülte
most már csak az kell, minek neve van
s pontosan tudja, ki, mire küldte
és nem hagy itt, ha elapad a bűbáj.
Nyugat, 1926/18. szám
