Majd ha elbucsúzunk
Kedvesem! emlékűl
Szakaszsz ki egy rózsát
Szived érzelmébűl…
Éltető sugára
Forró érzeményem,
Enyhitő harmatja
Szemem könyje lészen.
1846.
Majd ha elbucsúzunk
Kedvesem! emlékűl
Szakaszsz ki egy rózsát
Szived érzelmébűl…
Éltető sugára
Forró érzeményem,
Enyhitő harmatja
Szemem könyje lészen.
1846.
Ki ád vissza nekem,
A mi volt oly drága,
Elmult életemnek
Régi boldogsága!?
Mit hoz a jövendő,
Mit hoz ez az élet?
Mit ád még az isten,
Mit a vak történet!?
Mi maradt még a sors
Üldözött fiának,
A kit isten és az
Ember elhagyának!?
Játszik a reménység,
Piroslik orczája;
Beteges szivem, te!
Ne hallgass reája.
A mivel álmodban
Tán meggazdagitott,
Vesd tova magadtól
Azt az ajándékot.
Nincsen annak élte,
Nem is tart sokáig,
Fölébredésekor
Köddé, habbá válik.
Elmúlt jobb napjaim
Ott állnak utánam,
Az emlékezetnek
Kéklő távolában.
Ugy áll a jövendő
Mint egy barna felleg,
Messze van s feléje
Irtózva közelgek.
Hol keresselek föl,
Eltünt boldogságom!
Ezen a földön-e,
Vagy a más világon!?
1850.
Nem esztendők hozzák az időt!
Megagg az ember, mint a nyár,
Meleg szívvel, forró kebellel,
Ha az idők viharja jár.
Mért számolod a lassu órát
S a perczeket fejed fölött?
Szivednek minden dobbanása
Egy ür a mult s jelen között.
S ez ürben, képtelen szemekkel,
Kietlen sorsod néz reád:
Elénekelted életednek
Már hajnalát és alkonyát.
Eichwald, 1850.
Ne nézz rám!
Pillantásid
Égetőbbek lelkem hevénél.
Ne sóhajts!
Sóhajtásid
Hidegebbek
Tátra szelénél.
Ne kérdezd,
Fájdalmaktól
Hogy él-e még bennem a lélek;
Ne könnyezz
Rágondolván
Egykor miképen szeretélek!
1847.