Gyóni Géza versei

Gyóni Géza: A szépségének aszkétája

A szépségének aszkétája lettem.
Szépség-bolond két szemem megvakítom
S szűzek csapatja úgy megy el mellettem,
Mint vak koldus előtt, ki zsoltárt mond a hídon.

És ólmot öntök hallgató fülembe,
Mert esti csöndben csókzenére vágyik.
S az éjszaka, ha zeng a szoknyák selyme,
Vakon és süketen egy ájtatost talál itt.

És erős béklyót csatolok kezemre,
Mert bársony vállat simogatni vágyna.
Erős béklyóban bünét vezekelje,
Mert nincs oly bársony még, mint az ő fehér válla.

A szépségének aszkétája lettem:
Vak zsoltáros az élet arany-hidján.
És zeng a zsoltár: ó asszony, egyetlen,
Csak egyszer szájamat a szájára szorítnám.

Gyóni Géza: Dionysos igy dalolt

Ugy tartogatlak most magamnak,
Mint nemes borral teli serleget.
Ajkamtól félre-félre tollak,
Hogy tovább élvezhesselek.

Karcsú ezüst királyi serleg,
Aki csak lát, a vére föllobog.
Ilyen mámort még nem teremnek
Bánatok, bűnök és borok.

A gyönyörüség került engem
És most igéri habzó italát.
Ezüst serleggel a kezemben
Elzengem-é még a mámor dalát?

Ó küldd már a halálos mámort
S összeroppantlak ezüst serlegem,
Kiből én ittam s kiben a halál forrt,
Ajkához többé senki ne vegyen.

Gyóni Géza: Testvérem ágya mellett

Én még vetkőzöm este,
S reggel felöltöm nyűgös rabruhám:
Minthogyha volna cél, amely után
Béklyózott lábbal indulni lehetne.

Még a percet lesem;
Szabadulásért a távolba sóhajtok:
S szivemre is, mely annyit sajgott.
Rá-rászorítom figyelő kezem:

Most… most… jön talán –
Jön a bujdosó Messiás: a béke.
Vagy, hogy szakadjon minden kinnak vége:
Kaput nyit már az irgalmas halál.

Neked megnyiltak a kapuk –
És mind a kéklő, fénylő távolok.
Jóságos ajkad azért mosolyog,
Mint fáradt gyermeké, ki elaludt;

Mint gyermeké, kiért anyja kiált,
Hogy naplementén hazatérjen –
S a jó gyermek bágyadt-fehéren
Letesz kezéből kardot, trombitát.

Gyóni Géza: Lelkek cseréje

Egész lelkem kapod a dalban:
Megalázott s királyi gőgös,
Vérig kinzott és mégis szánó,
Magasirató, mást dajkáló,
Hivő s pogány egy pillanatban,
Vétkes, vágyas és szűzártatlan
Egész lelkem kapod a dalban.

Egész lelkedet add cserébe:
Soktitkú fátylad lebbentsd félre!
Csak a szemed s az ajkad látom.
Szemedre és ajkadra szálljon
Titok, kívánság, öröm, álom
S amit csak rejt a lelked mélye:
Soktitkú fátylad lebbentsd félre!

Gyóni Géza: Üzenet a kedvesnek

Csak az busit, ha itt halok meg, kedves,
Nem járhatsz majd ki virágos siromhoz.
Nem járhatsz majd ki szelíd őszi este,
Mikor oly jó már temetőbe járni
S a sir füvét, mint a hajamat szoktad,
Gyöngéd ujjakkal borzolja a szél.

Oly könnyü volna ott a szemfödél,
Mint fehér ágyad selyem takarója.
S alatta, csöndben, ősztől csendes őszig,
Amíg te, kedves, gyászruhádat varrnád
És néha-néha arcképemet néznéd –
Halottak napját mosolyogva várnám.

Sirom fölött egy csonka szürke márvány
S fölébe hajló szomorufűz lombja
Beszélne halkan csonka életemről
S halottak napján mécs világa mellett
Temető-járók nevemet betűznék:
Szegény költő volt, s még csak harminc éves…

…de itt, jaj, itt oly szomoru lesz, édes,
Dérlepte tarlón elhagyva feküdni.
Vén varjú kopog szikkadt koponyámon,
Amelyben akkor az utolsó álom,
Halál-bánatos végső drága rim,
Tehozzád küldött búcsú-üzenet lesz…

…és nem jut hozzád soha, soha, kedves.

Przemysl, 1914. szeptember 18.

Gyóni Géza: Álomkirály

Amért nem halljátok soha
Békétlen, bús panaszkodásom,
Azt hiszitik, hogy ostoba
Elégedettség hallgat számon?

Amért szemem egykedvűen
Pihen a gazdagok fogatján,
Azt hiszitek ugye felőlem,
Ez a daróc kedvemre van tán?

Selyem zenéje hogyha zajlik
És illat csap meg, asszonypárás,
Azt hiszitek, hogy nem nyilallik
Szivembe százszor gyilkos fájás?

És hermelint, kincses palástot
Ha látok kancsal úri ökrön,
Azt hiszitek, mert nem látjátok,
Nem szorul össze torkom, öklöm?

Kastély márványát irigy szemmel
Míg símítom, majd szétmállasztom,
És irtózattal keresem fel
Hónapos, hideg koldus vackom.

Reszketnek akkor a dalok,
A rongyosak és hízelegnek.
Mind körülszáll, becéz, gagyog
S kedvembe jár, mint nagy betegnek.

Öltöztetnek hamar selyembe,
A kópék egy szép álomasszonyt,
Selymével lágyan az fedez be
S csókol, csókol, míg el nem alszom.

S akkor királyok bibora
Födi vállam és úgy pompázom…
Azért nem halljátok soha
Békétlen, bús panaszkodásom.

Gyóni Géza: Legenda

Fekete éjjel a földre szálltak
Izzó lángnyelvek,
Hogy kiégessék az emberszívből
A bűnt, a szennyet…

Templomok alján szikrázó szemmel
A Krisztus állott.
Suhant a korbács: “A templomomból
Ki a kufárok!”

S hasadó reggel, hogy visszaszálltak
Fáradt lángnyelvek –
Az emberszívek helyén vak, üszkös,
Tátongó seb lett.

És kiürült mind a fényességes
Templomok alja.
Bent csak az Úr állt. Lecsüngő jobbját
Egy állat nyalta…

Gyóni Géza: Életem

Hol éltem eddig, jaj, hol éltem!
És merre jár,
Kivel életem elcseréltem?

Rágörnyedek az asztalomra.
És átkozom,
Ki az életem bitorolja.

Vacogva járok fagyos télben
És valahol
Jár a bitorló napos délen.

Gazdagok asztalához ül le
S neki zenél
Az élet mesterhegedűje.

Aranymezők neki teremnek,
S ebéd után
Havanna-füstnél elmerenghet.

Kék távolok titkukat tárják
S ha kedve száll,
Kék távolon autón száll át.

S hol pálmakertes örök nyár van,
Egyet füttyent
S leszáll a hercegnő parkjában.

Az asszonyom ágyára űl le
S neki zenél
Minden mámorok hegedűje.

He egyszer szembe hozza utja,
Ő lesz a szép
S én leszek a rútak rútja.

Gőggel nevet szegény arcomba
S csak én tudom:
Hogy mindenét tőlem rabolta.

Gyóni Géza: Álmok asszonya

Ki vagy, honnan jössz, szép, sápadt asszony,
Kivel búsálmú, télálmú éjek
Asszonykereső lázak után
Telerajzolták a nagy sötétet…
Álmok asszonya, ki vagy? honnan jössz?

Síró, kis nóták téged idéztek?
Ha rám hull kékes, nagy hajad árnya,
Nyilik a lelkem, nyilik az ajkam
Nagy, sose gondolt melódiákra…
Babonás dalok hozója, ki vagy?

Oly busan jössz… jársz… lépsz a szivemre…
Lábad nyomára könnyek peregnek.
Tied a nótám, a kacagásom.
Ki vagy? Honnan jössz? Nem baj! Szeretlek.
Ha a halál vagy, jobban szeretlek.

Gyóni Géza: Amit szerettem volna

Szerettem volna én is ülni
Virág alatt a hűs verandán;
S a mély titokba elmerülni,
Miket a pók szövése hagy rám;
Merengni egy művészi képen,
S elnézni árnyékát kezemnek,
S kutatni: elburkolt mesékben
A régholt bölcsek mit üzennek?

Szerettem volna én is irni
Eljöttéről az uj embernek;
S ódon, barbár mesének hinni
A vért, mely dárdák nyomán serked;
Zengeni finom győzedelmet,
Mit ember vivott önmagába,
Ki már királya az életnek
És nem csak – állatok királya.

De jaj, jaj, én közébe estem,
Bus ragadozás tébolyának.
Rongy a lelkem és rongy a testem
S fény nem deriti éjszakámat.
Lesem, lesem a csillagirást:
Hol véget ér a véres tenger,
Majd szán engem és nem ér ily gyászt,
Ki születik: a másik ember.

1916. november