Harsányi Zsolt: Naprendszer

Az ablaknak sötétkék négyszögén
Kettőnk alakja feketén kiválik.
És elnézünk, az asszonyom meg én,
A csillagok félelmes távoláig.

Az este csendes, alszik már a tó.
Az Alpok árnya felmered belőle.
A föld most néma és irtóztató
sebességgel rohan tovább előre.

Nincs semmi más, csak éjnek éje van,
forgó, futó bolygók, és messzeségek,
E kis golyó, mely őrülten rohan,
S kik rajta állunk ketten, páros lélek.

Míg hű kezünk egymáshoz eltalál,
A föld száguld az elfutó jelenben.
Hahó! Élet, mindenség, lét, halál!
Ketten vagyunk a szörnyű végtelenben.

Harsányi Zsolt: Havazik

Friss didergő hajnal. Már az óra négy.
Pesti szegényasszony, hát te hova mégy?
Megyek a munkába, húzom lábomat,
Megyek lapátolni utcán a havat.
Nagyon kell a pénz már, éhes a gyerek.
Odahaza hagytam, kuckón szendereg.
Régen nem ivott már meleget szegény,
Megkapom a pénzem, tejet veszek én.
Havazik, havazik.

Messze innen áll egy óriási rét.
Onnan is csak rétre, síkra látni szét.
Réten át egy hosszú árok kanyarog,
Abban szenderegnek fáradt magyarok.
Össze-vackolódva, csendben fekszenek,
Elkerüli álom köztük egyiket.
Félálom ködében fekve elmereng,
Künn a réten szálló hópehely kereng.
Havazik, havazik.

Rongyok közt ébredve, hát ott mi szuszog?
Felül Péter, akit anyja becsukott,
Nyújtózkodik Péter, nyomja a szemét,
Dideregve fújja piros kis kezét.
Hát ahogy kibámul, nézd csak, jaj de szép,
Téli fehér lepkék, hulló hópihék!
Tágra nyitott szemmel nézi Péter ezt,
Ablakon kinézve ujjongani kezd.
Havazik, havazik.

Harsányi Zsolt: Harminc elmúltam

Egyszer falun, még nyolc éves koromban.
Kimondhatatlanúl szerelmes voltam.
Elámult szemmel emlékszem reája,
Ő volt, tanítóék kis Sárikája.
Ha gyömbért venni elküldték a boltba,
Ott lestem őt a liceum-bokorba.
Elbújva reszkettem, ha jönni láttam,
És izgatottan egy fűszálat rágtam.
Harminc elmúltam. Az ember elfárad.
Hej de szeretném most azt a fűszálat.

Tanító bácsiék minden vasárnap,
Mihozzánk szépen uzsonnázni jártak.
A társaság benn a durákot verte,
Minket kiküldtek játszani a kertbe.
Volt egy virágja és én arra vágytam,
Nem adta, megtámadtam, földhözvágtam.
Kitéptem a kezéből, boldog voltam,
Ő bőgött, én a rózsát megcsókoltam.
Harminc elmúltam. Járom a világot.
Hej de szeretném most azt a virágot.

Egyszer vendég jött hozzánk, Kende Pista.
Nagy úr: vakációzó gimnazista.
Nálunk nyaralt, az én hintámmal játszott,
Az én horgommal órákig halászott.
És egyszer a szérü mögött meglestem,
Hogy Sárikával csókolódznak ketten.
Szegény kis férfi mindent tudtam ebből,
Két nagy kövér könny jött ki a szememből.
Harminc elmúltam. Mit kérhetnék szebbet?
Add vissza, Istenem, azt a könnycseppet.

Harsányi Zsolt: Ha férfi lennék

Ó Istenem, be tudnék válogatni,
Az élet mennyit tudna nékem adni!
Magas fővel széjjeltekintenék,
Tüzet aratnék, napfényt hintenék,
Ha férfi lennék.
Nem élnék otthonban, bilincsbe kötve,
Szabadnak lenni mindég, mindörökre!
A nagy világ lehetne az enyém!
Szárnyalni mindég, élet és remény!
Ha férfi lennék.

Erős lennék, határozott és büszke,
Szememben az erőnek égne üszke,
A homlokom az égig érne fel,
Magam vagyok, senki, semmi se kell,
Ha férfi lennék.
Nem kéne asszony és nem kéne otthon.
Mint aki mindenem magammal hordom,
Mennék: az élet gőgös vándora,
Nem néznék vissza én talán soha,
Ha férfi lennék.

Mennék nem nézve másba, csak szívembe,
Magam köré egy bűvös kört emelve,
A nők közt szétnéznék, mint egy király,
Kihez a nép bálványt imádni jár,
Ha férfi lennék.
Zokogva kérdenék: szívem, szeretsz-e?
Csak nézném őket, hűvösen, nevetve,
Szenvedne és kínlódna mind szegény,
Úgy sírna mind, ahogy most sírok én,
Ha férfi lennék.