Olyan a szoknyád, mint nyiló virág,
És minden szirma kényeskedve lebben.
Kivűl minden hiú szin, ámde ebben
Mélyen rejtőznek uj életcsirák.
A két kezed: fehér galamb, ha rebben,
Körülröpdös, s ha már pihenni vágy,
Csipődre ül, mely ringva óh mi lágy:
Afrodité se ringathatta szebben.
Tüzes szived ver boldogan, vadúl.
Ha tapsok riadója száll feléd,
A vágy illatját harmatozza rád ez.
Az ifjú szive tűzre, lángra gyúl,
A moralista csóválja fejét,
S elkomorodva néz reád a vates.
Nyugat, 1910/6. szám
Szonettek, lányai a fáradt örömeknek,
Óh élő bánatoknak halk léptű hirdetői!
Bús kővé merevülnek palástom dús redői,
Szép, szózatos szoborrá az asszonyt-váró leplek.
A szívem oly szerelmes, oly bánatos és női,
S a lankadt szárnyu vágyak esténként úgy belepnek.
Óh, tőlem messze szálltak a kacajok, a kedvek,
S meddő kezekkel járnak az élet magvetői.
Szonettek, holt leányok, bús szivemből fakadtak,
Virágosan feküsztök, fehéren, dermedetten,
Mint holt kezek, szegények, mik mindent odaadtak.
Belőletek mi pompás sírboltot építettem
Pár elhervadt virágnak, vágyaknak és szavaknak,
És reszkető kezekkel alávésem:
Szerettem…
Nyugat, 1910/17. szám
Bús, őszi ködnek tépett fátyola
Lebeg a szunnyadó, tar fák között;
Dérgyöngygyel ékes agg törzsek moha
S a sziklás föld avarba öltözött.
Pajkos Szél-pajtás fütyörész vigan,
Meg-megcsipkedve pár vén nyír-anyót;
A hószakállú Tél nyomán suhan,
Zúzos iszákja rejt kemény fagyot.
S a csöndes erdő álmai felett
Szorongva szállnak lomha fellegek,
Mint óriás hajó sötét vizen.
Harcos hajó, mely ácsolt, barna hátán,
Barbár sziveknek kedvelt, szűzi zsákmányt:
Egy hófehér tündérleányt viszen.
Nyugat, 1910/6. szám
Napsugaras dombon haladok fölfele
Elébe a nyárnak,
Völgyek illatával, mámorával tele,
Napsugaras dombon víg örömök várnak.
Aranyba takargat kelő napnak fénye,
Vágyakkal melenget;
Rám kacag virágzó szöllőtők reménye.
Szívemben az élet nászdalokat penget.
Most látlak, Földisten, mindenütt lakozó
Vidám, ifju Isten!
Ott látom a képed mézzel adakozó
Virágokban, csókban rejtező girizden.
Most áldlak, Földisten, csókbeteljesítő,
Bánatot lebíró,
Teremtő álmokba illattal szédítő,
Örök törvényeddel élő, büszke bíró.
Most hívlak, Földisten, hatalmas Istenem,
Illesd meg a mellem!
Töltsd meg színeiddel fényt sóvárgó szemem,
Áldd meg gyermekekkel ébredő szerelmem.
Ébredő szerelmem álma megfoganjon
Asszonyom ölében,
Hadd érjünk örökös, vidám lakodalmon
Napsugaras dombra, nyárnak idejében.
Nyugat, 1912/10. szám
Rideg az ég, fagyos a föld szine,
Sápadva veszti a nap bíborát,
Bujjunk melegre, törpe-cimborák,
Föld keblibe, mély barlang mélyibe.
Gonosz öreg a Tél, mellen ragad
S megdermeszti az apró szíveket.
Föld-anya melle kedves és meleg,
Ölelve rejti a kicsiny hadat.
A barlang ékes drágaságtól csillog,
Tüzes gyémántok, nagy, véres rubinok,
Bágyadt opálok égnek vetekedve.
S hol a barlang sötétlő szája tátong,
Kincstartó őrként jó, öreg barátunk:
Téli álmot alszik a barna medve.
Nyugat, 1910/6. szám
Szivem titkos bensejében,
Ahová szem már nem lát el,
Ül egy vén jezsujta páter
Talpig omló feketében
S én beszélgetek vele:
– Páterkém, de szép az élet!
Óhajtása, vágya, mersze,
Színe, bűne, minden perce;
Lányokról nem is beszélek,
Mert tudom, hogy fáj neked.
“Életünk, fiam, mi kurta!
Röpte, mint a puszta szónak
Útja, mint a lelkes szúnak,
Mely magát a fába fúrta
S volta, élte semmiség.”
– Páterkém, de víg az élet!
Az egészség kacagása,
Vérnek tánca, férfi násza…
Minden felhő szerteszéled
S mosolyog az ég szeme.
“Életünk, fiam, bolyongás
Siralomvölgy erdejében.
Minden fája barna ében
S örökös a harang-kongás,
Mely halálra hívogat.”
– Páterkém, de szent az élet!
Az Öröknek csöppnyi mása
Soha napján elmulása;
Minden perc, mely semmivé lett,
Egy-egy istent szült nekünk.
“Életünk, fiam, mi átkos!
Képzelmünknek duzzadt hátán
Vigyorogva ül a Sátán,
S minden percben, mely halált hoz,
Egy-egy lélek pusztul el.”
– Páterkém, való az élet!
Minden jóság, minden gazság
Egyetlen, merész igazság,
Melynek fényén szerteszéled
Komor álmok árnyhada.
“Életünk, fiam, csak álom,
Képzelődés minden tettünk.
Meghalunk, mivel születtünk:
Szél hulláma, légbe szállón,
Minden e két part között.”
Szivem titkos bensejében,
Ahová szem már nem lát el,
Így beszél a csöndes páter
Talpig omló feketében,
És én félve hallgatom.
Nyugat, 1912/10. szám
Az én órám is eljött.
Nagy, terhes őszi felhők
Rejtik már az ég fiát.
Hajlott fejem beszórják
Lelankadt szirmu rózsák,
Hervatag kaméliák.
Még visszanéz a múltra,
Mert hosszu, hosszu útra
Indúl már a vén diák.
Bús álmokon tünődve,
Búsan merűlni ködbe,
Álmélkodni képeken;
Végigtekinti vágyón
Sok asszonyon, leányon,
Sápadt arcu szépeken;
Mindig csak várni, kérni,
Álom-mezőkön élni:
Ennyi volt az életem.
Lassan megyek el innen.
Lelkem elhagyta minden
Fürge szellem, fürgeség.
Szép asszonyok, szerelmek
Könnyverte útra keltek
Tűnve, messze tűnve rég.
Szivem mért is keresnék?
Elföd, kis porszemecskét
Szürke élet, szürkeség.
Se hírnevem, se rangom.
Törött cserép a hangom,
Elveszett az énekem.
A szívem rossz is, vén is,
S fáj elköszönni még is,
Fáj pusztúlni énnekem.
Óh, gyors futásba múló,
Árnyak közé simúló,
Elszalasztott életem…
Nyugat, 1911/6. szám
Börtönbe zárták büszke lelkemet,
Erőtlen lelkek roppant börtönébe.
Alföldi por, rút szürkeség temet
S a némaság borúl fejem fölébe.
Körűlölel az izmos lomhaság,
E sárból vert fal szennyes, durva karja,
Meg nem törhették ezt török pasák,
Meg nem dönthette új idők viharja.
Vasrács a mélyen űlő ablakon,
Tapló a szíven, pókháló a lelken,
Nagy tömlöcben: az Alföldön lakom,
A kárhozott, vak, süppedt ősi telken.
Itt nincsen mozgás, nincs egy moccanás,
Amely kívánna messzebb, messzi menni.
A gondolat kis gödrön hosszan ás
És abban sincs és abba sem jön semmi.
Fásult fülembe régi dal gagyog,
Mit itt értünk csak istenigazában,
Hogy “rab vagyok, talpig vasban vagyok”:
Talpig tétlenség rozsdavett vasában.
Magyarhoz illő, megkötött hely ez,
Tikkasztja torkunk’ és poshasztja vérünk’.
Tegnap sohsem volt, holnap sohse lesz,
Mindig ma van ma: abból, abban élünk.
Panasz nem használ, nem segít sirás.
Hiába vágynod, hasztalan akarnod!
A porba róva óriás irás,
Kétségbeejtő: – Itt kell élned, halnod!
De még a föld is fitymál hidegen,
Kevély temető egy nagy, néma tagban…
Magad földjére láncolt idegen:
Magyar fogoly a magyar sivatagban.
Nyugat, 1918/4. szám
Kezében hervadt sárga rózsák,
Bús ciprus árnya rá borúlt;
Nagy felhők úsznak ciprusok felett.
Sohase láttam két szemet
Ily szomorút.
Bús barnasága fénytelenség,
Nem ismer könnyező tusát.
Sötét, nehéz selyem-függöny megett
Nyugodtan, halkan lépeget
Szomoruság.
Itt született, s meghalni nem fog;
Elébe könny sohsem suhan.
Mosolyt nem ért, mert sohsem érte kín
S kerek ablakán kitekint
Szomoruan.
Szegény asszony, tövist nem érzett
S nem érhet mirtuszkoszorút.
Szeme sohsem sír és sohsem nevet:
Még nem is láttam két szemet
Ily szomorút.
Nyugat, 1910/22. szám
Most átölelsz, s viszesz magaddal
Suhanó, szálló szárnyakon:
Olyan vagy, mint egy büszke angyal.
Arannyal ékesűl fejünk,
Káprázva szállunk és vakon.
– Hová megyünk?
Elbúcsúztam a vágyaimtól.
Az útunk végén, jaj, mi vár?
És reszketek, mint félve indúl
Hosszú útjára a beteg,
Mert szíve fáj s nem érzi már
Az életet.
Most átölelsz s viszesz magaddal.
Az útunk végtelenbe vész.
Nem küzködök már bús magammal,
Mert nyugtató szárnyad fedez;
Röpűlünk: és ez az egész
És minden: ez.
A semmiségbe elmerűlünk
És nem vagyunk s nincs semmi sem.
Még egyszer fölmerűl előttünk
Egy régi ház, s az életünk,
S feljajdul halkan a szivem:
Hová megyünk?
Nyugat, 1910/22. szám
