Laci öcsém, ki fent a Végeken
Karddal teremted most a hősregéket,
Találjon rád e forró énekem,
Mit röstelkedve, féltve küldök néked.
Tiéd a hősi szenvedés, a tett:
Enyém a tétlen kényelem, az álom.
Fiú, irigylem ifjú életed’,
Mely erőt vesz magán a vén halálon!
Tudom, szívedben nyugalom honol,
Erő a kardod és szent hit a vérted.
Kemény kövön is rólunk álmodol:
Mi puha párnán reszketünk teérted.
Szemünk szégyenlős, szívünk szomorú,
Vígságunk, álmunk, szivünk elvivétek.
Ó, tiétek ma minden koszorú.
Minden dal és minden szív a tiétek.
Ti vagytok most a bölcsek bölcsei.
Mi szükség itthon tétlen álmodóra?
A Himnust néktek írta Kölcsey,
S hitét ti vérrel váltjátok valóra.
Deli cserjék, kiket mi nevelénk,
Hogy felszökkentetek most büszke fákká!
És árnyatok védőleg hull fölénk,
Nevünk’ s hírünk’ ti zengitek világgá.
Laci öcsém, az Úr legyen veled,
Vezesse kardod’ és övezze melled’!
Menj bátran: – itt érintetlen helyed,
Áldott emléked és szent a szerelmed.
Várnak reád kicsiny leányszívek,
Piros virágok, kik magukba zárnak,
Kik reszketők, szelidek és hívek
És visszahoznak ők, mert visszavárnak.
S ha majd haza vezérelt végzeted,
Szerény főhadnagy, jó szívvel, kedéllyel,
Őrizd meg ezt a szent önérzetet,
Hadd szórja szürke napjaid’ be fénnyel.
S ha hálátlan ridegség ver sziven
És lelkedet a bánat eltakarja;
Emlékezzél rá büszkén, szeliden,
Hogy hős voltál s hazád igaz magyarja.
