Jászay-Horváth Elemér: Katona öcsémhez

Laci öcsém, ki fent a Végeken
Karddal teremted most a hősregéket,
Találjon rád e forró énekem,
Mit röstelkedve, féltve küldök néked.
Tiéd a hősi szenvedés, a tett:
Enyém a tétlen kényelem, az álom.
Fiú, irigylem ifjú életed’,
Mely erőt vesz magán a vén halálon!

Tudom, szívedben nyugalom honol,
Erő a kardod és szent hit a vérted.
Kemény kövön is rólunk álmodol:
Mi puha párnán reszketünk teérted.
Szemünk szégyenlős, szívünk szomorú,
Vígságunk, álmunk, szivünk elvivétek.
Ó, tiétek ma minden koszorú.
Minden dal és minden szív a tiétek.

Ti vagytok most a bölcsek bölcsei.
Mi szükség itthon tétlen álmodóra?
A Himnust néktek írta Kölcsey,
S hitét ti vérrel váltjátok valóra.
Deli cserjék, kiket mi nevelénk,
Hogy felszökkentetek most büszke fákká!
És árnyatok védőleg hull fölénk,
Nevünk’ s hírünk’ ti zengitek világgá.

Laci öcsém, az Úr legyen veled,
Vezesse kardod’ és övezze melled’!
Menj bátran: – itt érintetlen helyed,
Áldott emléked és szent a szerelmed.
Várnak reád kicsiny leányszívek,
Piros virágok, kik magukba zárnak,
Kik reszketők, szelidek és hívek
És visszahoznak ők, mert visszavárnak.

S ha majd haza vezérelt végzeted,
Szerény főhadnagy, jó szívvel, kedéllyel,
Őrizd meg ezt a szent önérzetet,
Hadd szórja szürke napjaid’ be fénnyel.
S ha hálátlan ridegség ver sziven
És lelkedet a bánat eltakarja;
Emlékezzél rá büszkén, szeliden,
Hogy hős voltál s hazád igaz magyarja.

Jászay-Horváth Elemér: Nagy hegyek alján

Elhullottak legszebb virágaim.
– Tüzes a csók, tűzvörösek a mályvák
Járt útam tájain,
Véres palástjokat félvén csodálják
Az utánam jövők.
Én már nem látom őket, s nem érzem a jövőt.

Elhullott, hervadt szép virágfejek,
Múló éltemnek illatos csodái
Csodái közt megyek,
És úgy szeretnék valamit csodálni
Csodálni reszketőn:
Mert nagy elborulások szállnak a hegytetőn.

Sötét virágba borúlt fellegek,
Haragos, szörnyü, gyászszegélyü rózsák
Boritják az eget,
Komor, sudár fenyők mellé karózzák
Imbolygó szárukat.
Sötét lesz már az ég. Nem látom az utat.

Nem látlak, hervadt, szép virágaim,
Piros virágok. – Illatos, bús köddé
Szétfoszlott álmaim,
Csodák virága: sohse látlak többé
Én áldott asszonyom!
Már túl vagyok hegyen, virágon, asszonyon.

Hervadt virágok, vágyak közt megyek.
Hátam mögött nagy búsan feketéllnek
Nagy messze a hegyek,
S fáradt testemben vánszorog a lélek.
Elnémúl a dalom,
S mint megsebzett vadat: elejt a fájdalom.

Nyugat, 1911/6. szám

Jászay-Horváth Elemér: Vén Kerekes Márton

Öreges a lépte, erőtlen a szava,
Fejét ezüstözte nyolcvankét tél hava.
Szép ifjúságából csak a híre maradt,
Ott küzdött valaha Gábor Áron alatt
Vén Kerekes Márton.

Gábor Áron elhullt, szép ifjúság elmult,
Muszka galádságra nagy sötét lepel hullt.
Kardja helyett kasza csillogott kezében,
Míg ereje bírta, dolgozgatott szépen
Vén Kerekes Márton.

Egyszer csak megzendül a Kárpátok alja,
Itt vannak a muszkák, megint csak ezt hallja;
Áldott nagy melegség fűti szíve táját,
Kikeresi régi honvéd attiláját
Vén Kerekes Márton.

Dereka kinyúlik, szeme fölhajnallik,
Gyönge szava újra trombitaként hallik.
Csontos, nagy öklébe szorítja kaszáját,
Úgy indul vitézül védeni hazáját
Vén Kerekes Márton.

Mint a halál-isten riasztva világot,
Babonás muszkák közt véres rendet vágott.
Csillogó kaszája kozákcsonton csorbul,
Lángoló szívéből meleg vére csordul
Kerekes Mártonnak.

Tenger volt a muszka, agg testét benyelte,
Magyar mennyországba szállott vitéz lelke.
Tudom, jöttére az Isten is örvendett.
Hej, de nagy tisztesség illeti meg kendet,
Vén Kerekes Márton.

Jászay-Horváth Elemér: Sonett

Dalok, mik éjszakáknak bús méhében fakadtak,
Szavak, miket a lélek tűzzel vet ki magából,
Mint hév izlandi krater, csillogva tél havától:
Ez az, mit lelkem adhat.

Húsz éves, büszke szivem, mely tiszta és szerelmes,
Szememnek szürke tükre, melyet szépséged edzett,
Kezem tíz fürge ujja, mit kéj még sohse sebzett:
Szolgáid ők, te kedves.

Hozom neked hajókon kék tenger tiszta gyöngyét,
Szűzlányok-szőtte selymet, simogatót és gyöngét,
Gyémántos thék-fa lantot, melylyel szépséged zengem;

Hozom múlt századoknak minden nagy álmát néked,
Dús tálczának ezüstjén hozom szivem elébed:
Vedd el! – S felejts el engem.

Nyugat, 1910/6. szám

Jászay-Horváth Elemér: Sonett – egy sanszonett-ről

Olyan a szoknyád, mint nyiló virág,
És minden szirma kényeskedve lebben.
Kivűl minden hiú szin, ámde ebben
Mélyen rejtőznek uj életcsirák.

A két kezed: fehér galamb, ha rebben,
Körülröpdös, s ha már pihenni vágy,
Csipődre ül, mely ringva óh mi lágy:
Afrodité se ringathatta szebben.

Tüzes szived ver boldogan, vadúl.
Ha tapsok riadója száll feléd,
A vágy illatját harmatozza rád ez.

Az ifjú szive tűzre, lángra gyúl,
A moralista csóválja fejét,
S elkomorodva néz reád a vates.

Nyugat, 1910/6. szám

Jászay-Horváth Elemér: Decrescendo

Szonettek, lányai a fáradt örömeknek,
Óh élő bánatoknak halk léptű hirdetői!
Bús kővé merevülnek palástom dús redői,
Szép, szózatos szoborrá az asszonyt-váró leplek.

A szívem oly szerelmes, oly bánatos és női,
S a lankadt szárnyu vágyak esténként úgy belepnek.
Óh, tőlem messze szálltak a kacajok, a kedvek,
S meddő kezekkel járnak az élet magvetői.

Szonettek, holt leányok, bús szivemből fakadtak,
Virágosan feküsztök, fehéren, dermedetten,
Mint holt kezek, szegények, mik mindent odaadtak.

Belőletek mi pompás sírboltot építettem
Pár elhervadt virágnak, vágyaknak és szavaknak,
És reszkető kezekkel alávésem:
Szerettem…

Nyugat, 1910/17. szám

Jászay-Horváth Elemér: Őszutó I

Bús, őszi ködnek tépett fátyola
Lebeg a szunnyadó, tar fák között;
Dérgyöngygyel ékes agg törzsek moha
S a sziklás föld avarba öltözött.

Pajkos Szél-pajtás fütyörész vigan,
Meg-megcsipkedve pár vén nyír-anyót;
A hószakállú Tél nyomán suhan,
Zúzos iszákja rejt kemény fagyot.

S a csöndes erdő álmai felett
Szorongva szállnak lomha fellegek,
Mint óriás hajó sötét vizen.

Harcos hajó, mely ácsolt, barna hátán,
Barbár sziveknek kedvelt, szűzi zsákmányt:
Egy hófehér tündérleányt viszen.

Nyugat, 1910/6. szám

Jászay-Horváth Elemér: Ima Földistenhez

Napsugaras dombon haladok fölfele
Elébe a nyárnak,
Völgyek illatával, mámorával tele,
Napsugaras dombon víg örömök várnak.

Aranyba takargat kelő napnak fénye,
Vágyakkal melenget;
Rám kacag virágzó szöllőtők reménye.
Szívemben az élet nászdalokat penget.

Most látlak, Földisten, mindenütt lakozó
Vidám, ifju Isten!
Ott látom a képed mézzel adakozó
Virágokban, csókban rejtező girizden.

Most áldlak, Földisten, csókbeteljesítő,
Bánatot lebíró,
Teremtő álmokba illattal szédítő,
Örök törvényeddel élő, büszke bíró.

Most hívlak, Földisten, hatalmas Istenem,
Illesd meg a mellem!
Töltsd meg színeiddel fényt sóvárgó szemem,
Áldd meg gyermekekkel ébredő szerelmem.

Ébredő szerelmem álma megfoganjon
Asszonyom ölében,
Hadd érjünk örökös, vidám lakodalmon
Napsugaras dombra, nyárnak idejében.

Nyugat, 1912/10. szám

Jászay-Horváth Elemér: Őszutó II

Rideg az ég, fagyos a föld szine,
Sápadva veszti a nap bíborát,
Bujjunk melegre, törpe-cimborák,
Föld keblibe, mély barlang mélyibe.

Gonosz öreg a Tél, mellen ragad
S megdermeszti az apró szíveket.
Föld-anya melle kedves és meleg,
Ölelve rejti a kicsiny hadat.

A barlang ékes drágaságtól csillog,
Tüzes gyémántok, nagy, véres rubinok,
Bágyadt opálok égnek vetekedve.

S hol a barlang sötétlő szája tátong,
Kincstartó őrként jó, öreg barátunk:
Téli álmot alszik a barna medve.

Nyugat, 1910/6. szám

Jászay-Horváth Elemér: Beszélgetés az életről

Szivem titkos bensejében,
Ahová szem már nem lát el,
Ül egy vén jezsujta páter
Talpig omló feketében
S én beszélgetek vele:

– Páterkém, de szép az élet!
Óhajtása, vágya, mersze,
Színe, bűne, minden perce;
Lányokról nem is beszélek,
Mert tudom, hogy fáj neked.

“Életünk, fiam, mi kurta!
Röpte, mint a puszta szónak
Útja, mint a lelkes szúnak,
Mely magát a fába fúrta
S volta, élte semmiség.”

– Páterkém, de víg az élet!
Az egészség kacagása,
Vérnek tánca, férfi násza…
Minden felhő szerteszéled
S mosolyog az ég szeme.

“Életünk, fiam, bolyongás
Siralomvölgy erdejében.
Minden fája barna ében
S örökös a harang-kongás,
Mely halálra hívogat.”

– Páterkém, de szent az élet!
Az Öröknek csöppnyi mása
Soha napján elmulása;
Minden perc, mely semmivé lett,
Egy-egy istent szült nekünk.

“Életünk, fiam, mi átkos!
Képzelmünknek duzzadt hátán
Vigyorogva ül a Sátán,
S minden percben, mely halált hoz,
Egy-egy lélek pusztul el.”

– Páterkém, való az élet!
Minden jóság, minden gazság
Egyetlen, merész igazság,
Melynek fényén szerteszéled
Komor álmok árnyhada.

“Életünk, fiam, csak álom,
Képzelődés minden tettünk.
Meghalunk, mivel születtünk:
Szél hulláma, légbe szállón,
Minden e két part között.”

Szivem titkos bensejében,
Ahová szem már nem lát el,
Így beszél a csöndes páter
Talpig omló feketében,
És én félve hallgatom.

Nyugat, 1912/10. szám