Jászay-Horváth Elemér: Egy fiúhoz

Bánatra termett gyönge gyermek,
Örömre vágyó sápadt fiú.
Bús szemeim ma könnyekkel telnek:
Az élet oly rövid, s a küzdés oly hiú!

Halálra éledt szomorú lélek!
Életre vágyik mind, aki él.
Hosszú utadra ki mégyen véled?
Ha zsendül a tavasz, mért hullik a levél?

Gyászol a Jóság: zord a valóság,
Kegyetlen lába földre tipor;
Tavaszi fénytől hullnak a rózsák,
S a hervadó levélt szürkén temeti por.

Túl a világon éltet az álom,
Kósza futásán száz szín akad;
Túl a valóság-vonta határon:
Fehér ágyad ölén, ott temesd el magad.

Ott nincs könny a szemben, elringat csendben,
Új földre repít az álomfogat,
Testetlen csókok serege lebben:
S az áldott álomország dús kertje befogad.

Te vagy: ki voltam én ifiontan,
Óh sohse légy az, ki most vagyok!
A lét küszöbén álomba-holtan
Simogassanak fehér, mosolygó angyalok.

Nyugat, 1910/6. szám

Jászay-Horváth Elemér: Rosszaság óráján

Be sok virágot hozott ez a nyár!
Be illetetlen vitte vissza mind!
A tűnt tavasznak újja visszaint,
A fák között a szél, az ősz sarlója jár.

Arany világ még, mely reám ragyog,
Aranyban járnak benn’ az emberek:
De hova lett a régi jó gyerek?
– Úgy érzem néhanap, hogy szörnyű rossz vagyok.

Űlök a Rossznak felleges hegyin,
Mellém jó ember ritkán telepűl,
Mint egy komor pap, űlök egyedűl
S álmélkodom az élet bíbor szépségein.

Arcom fakó, palástom fekete,
Bíbora-vedlett, bánatos lepel.
Szívem sötét miséket ünnepel,
Szemembe szúr az éj titkos tekintete.

Óh lennék régi, zord rablólovag!
Vértigris vágyát nyergelném alám;
Egy asszony mellét szétszakítanám:
Szívébe rejteném a rosszaságomat.

Nyugat, 1911/20. szám

Jászay-Horváth Elemér: Három fekete asszony

Három fekete asszony
Tépi a lelkemet,
Hogy sír felé hervasszon,
Mert egyik sem szeret.

Sötétek, mint a bánat
S nézik csodálkozón,
Hogy rajtuk vágyó számat
Véresre csókolom.

Arcuk hideg. Nem érzik
Tűzem, mely vágyra bir;
Sebzett testük se vérzik,
Fájó szivük se sir.

Három fekete asszony
Jár mindenütt velem,
Az ő álmukat alszom
S életük: életem.

Előttem ők repülnek:
Sötét galamb-fogat;
Ágyam szélére ülnek
És nézik arcomat.

És nem tudják: szememben
Mi az, mi úgy ragyog?
Mi bús van életemben?
Koldus miért vagyok?

Nem értik: férfi-testnek
Mért kell vonaglani,
Ha árnyán őszi estnek
Hozzáért valami.

Egy forró szoknya-hullám…
Szó, mely sziven szorít…
Arcom hogy elborúl, lám,
Könnyem hogy elborít.

Három fekete asszony
Szivrontást ünnepel
És hajnali kakas-szón
Kacagva tünnek el.

Nyugat, 1912/10. szám

Jászay-Horváth Elemér: Hófehérke temetése

Temetésre szép koporsót szép szavakból ácsolok:
Ácsolok a bánatoknak sötét ébenfa-szavából,
Álmok hajló ciprusából, suttogón mit küld a távol,
S illatoknak cédrusából, melyből illatkönny csorog.

Szép koporsót gyönge karral fonja átal száz virág:
Koszorúzom fáj-virággal, könnyel ékes gyöngyvirággal,
Fehér arcu mirtusz ága hadd ölelje halkan átal,
Illatozva símogassák, bús, komoly kaméliák.

Sok virággal ékes kertem temető lesz, bús, kietlen,
Ácsolok nehéz koporsót, sok virág közt, könnyesen,
Hadd nyugodjék illatok közt, szép szavak közt, holt szinekben.

S mig fölötte ég sötétül, barna bánat szárnya lebben:
Édes álmát nem zavarja vén szemeknek könnye sem.
Hófehérke nyugszik itten hófehéren, csöndesen.

Nyugat, 1910/22. szám

Jászay-Horváth Elemér: Dolce far niente

Édes semmittevés. Hő nyári délután.
Lankadtan lógó lombok.
Fakó lepkék, bolondok.
Nyujtózkodás az élet békessége után.

Régi verseket mondok.
Fekszem a fű között jóízűen, bután.
Nem ámúl most szemem szívdöbbentő csudán,
Nem bántanak a gondok.

Pedig szép életünk oly gyorsan elfut ám
És nemsokára tán halotti ágyat bontok
Egy őszi délután.

Keserves könnyet ontok
S elküldöm vágyamat, a végsőt és bolondot
Tűnő asszonyszemély, tűnő élet után.

Nyugat, 1911/20. szám

Jászay-Horváth Elemér: Alvó dalok

Véres szivem fölött még dallamok alusznak,
Száz évesek, borúsak,
Illatba’, könnybe’ dúsak:
Csöndes csillapitói a lázas famulusznak,
Ki élettitkokon tünődik.

Ha teste oszlopát a kétség karma rázza
És csontokig, velőig
Vert kínok közt vetődik:
Bús, árva, halk dalokkal kiszínesűl a láza
És áldoz szép fantáziáknak.

Ma már nem bántja vágy, tudásnak szörnyü szomja,
S csöndes szivén ha áthat
A titka tűnt csodáknak:
A szív nyugvó zenéje szent zsongásába vonja,
S rossz kínjai álomba halnak.

Nem, nem bocsátalak még dallamok, szüz álmok!
Varázsos szent hatalmak,
Teremtői a dalnak:
Kik ős fegyverzetekkel megnyugtató őrt álltok
Véres szíve fölött egy vén diáknak.

Nyugat, 1910/22. szám

Jászay-Horváth Elemér: Beszélgetés

Megállitottam valakit:
– Jó ember, mondd, tavasz van odakint?
Még biborak a kelő hajnalok?
Vannak virágos fák, vidám dalok?
S az asszonyok szeretnek még vajon?
Mert valaha szerettek -, legalább
Úgy olvastam könyvekbe’ valahol.
Mert én halott vagyok, s nem mehetek tovább;
És a halál párnája lágy.

– Jó ember, nézd, engem megölt a vágy;
Álmokkal színesült bús életem:
Beszélj most a valóságról nekem.
Beszélj a csókról éjszakás csatán,
Szép asszonyoknak formás melliről,
Hadd éljek én is élők hallatán!
Mert én halott vagyok s nem tudok semmiről;
De kivánom az életet.

Ő rám nézett, és halkan így felelt:
– Igen, tavasz van és virág nyilik,
S az ember él a bölcsőtől sirig.
Mellek feszülnek bibor hajnalon,
Vidám dalok, vidám csókok zenélnek,
És szomorúbbak, mint a fájdalom.
S ki mit se tud: szerencsés. S boldogok, kik nem élnek.

Nyugat, 1910/22. szám

Jászay-Horváth Elemér: Katona öcsémhez

Laci öcsém, ki fent a Végeken
Karddal teremted most a hősregéket,
Találjon rád e forró énekem,
Mit röstelkedve, féltve küldök néked.
Tiéd a hősi szenvedés, a tett:
Enyém a tétlen kényelem, az álom.
Fiú, irigylem ifjú életed’,
Mely erőt vesz magán a vén halálon!

Tudom, szívedben nyugalom honol,
Erő a kardod és szent hit a vérted.
Kemény kövön is rólunk álmodol:
Mi puha párnán reszketünk teérted.
Szemünk szégyenlős, szívünk szomorú,
Vígságunk, álmunk, szivünk elvivétek.
Ó, tiétek ma minden koszorú.
Minden dal és minden szív a tiétek.

Ti vagytok most a bölcsek bölcsei.
Mi szükség itthon tétlen álmodóra?
A Himnust néktek írta Kölcsey,
S hitét ti vérrel váltjátok valóra.
Deli cserjék, kiket mi nevelénk,
Hogy felszökkentetek most büszke fákká!
És árnyatok védőleg hull fölénk,
Nevünk’ s hírünk’ ti zengitek világgá.

Laci öcsém, az Úr legyen veled,
Vezesse kardod’ és övezze melled’!
Menj bátran: – itt érintetlen helyed,
Áldott emléked és szent a szerelmed.
Várnak reád kicsiny leányszívek,
Piros virágok, kik magukba zárnak,
Kik reszketők, szelidek és hívek
És visszahoznak ők, mert visszavárnak.

S ha majd haza vezérelt végzeted,
Szerény főhadnagy, jó szívvel, kedéllyel,
Őrizd meg ezt a szent önérzetet,
Hadd szórja szürke napjaid’ be fénnyel.
S ha hálátlan ridegség ver sziven
És lelkedet a bánat eltakarja;
Emlékezzél rá büszkén, szeliden,
Hogy hős voltál s hazád igaz magyarja.

Jászay-Horváth Elemér: Nagy hegyek alján

Elhullottak legszebb virágaim.
– Tüzes a csók, tűzvörösek a mályvák
Járt útam tájain,
Véres palástjokat félvén csodálják
Az utánam jövők.
Én már nem látom őket, s nem érzem a jövőt.

Elhullott, hervadt szép virágfejek,
Múló éltemnek illatos csodái
Csodái közt megyek,
És úgy szeretnék valamit csodálni
Csodálni reszketőn:
Mert nagy elborulások szállnak a hegytetőn.

Sötét virágba borúlt fellegek,
Haragos, szörnyü, gyászszegélyü rózsák
Boritják az eget,
Komor, sudár fenyők mellé karózzák
Imbolygó szárukat.
Sötét lesz már az ég. Nem látom az utat.

Nem látlak, hervadt, szép virágaim,
Piros virágok. – Illatos, bús köddé
Szétfoszlott álmaim,
Csodák virága: sohse látlak többé
Én áldott asszonyom!
Már túl vagyok hegyen, virágon, asszonyon.

Hervadt virágok, vágyak közt megyek.
Hátam mögött nagy búsan feketéllnek
Nagy messze a hegyek,
S fáradt testemben vánszorog a lélek.
Elnémúl a dalom,
S mint megsebzett vadat: elejt a fájdalom.

Nyugat, 1911/6. szám

Jászay-Horváth Elemér: Vén Kerekes Márton

Öreges a lépte, erőtlen a szava,
Fejét ezüstözte nyolcvankét tél hava.
Szép ifjúságából csak a híre maradt,
Ott küzdött valaha Gábor Áron alatt
Vén Kerekes Márton.

Gábor Áron elhullt, szép ifjúság elmult,
Muszka galádságra nagy sötét lepel hullt.
Kardja helyett kasza csillogott kezében,
Míg ereje bírta, dolgozgatott szépen
Vén Kerekes Márton.

Egyszer csak megzendül a Kárpátok alja,
Itt vannak a muszkák, megint csak ezt hallja;
Áldott nagy melegség fűti szíve táját,
Kikeresi régi honvéd attiláját
Vén Kerekes Márton.

Dereka kinyúlik, szeme fölhajnallik,
Gyönge szava újra trombitaként hallik.
Csontos, nagy öklébe szorítja kaszáját,
Úgy indul vitézül védeni hazáját
Vén Kerekes Márton.

Mint a halál-isten riasztva világot,
Babonás muszkák közt véres rendet vágott.
Csillogó kaszája kozákcsonton csorbul,
Lángoló szívéből meleg vére csordul
Kerekes Mártonnak.

Tenger volt a muszka, agg testét benyelte,
Magyar mennyországba szállott vitéz lelke.
Tudom, jöttére az Isten is örvendett.
Hej, de nagy tisztesség illeti meg kendet,
Vén Kerekes Márton.