Az asztalosműhely előtt
Megállok én pár pillanatra
S a gyaluforgács jószagát
Hosszan, mélyen szívom magamba.
Műhelyben voltam gyermek én,
A munkát játszva itt tanultam
S a gyaluforgács jószaga
Köszön felém s idézi múltam.
Ez volt a tömjénem bizony
S néztem, mint rég az égi gyermek,
Hogyan faragja nagyapám
Öreg betűit egy keresztnek.
Sírodhoz, Dugonics, szent öreg, eljöve
Új kor énekese s tiszteletét teszi
És hogy zöld laurus fonja be hamvadat
Örvend néki egész szive.
Karcsú, bús obeliszk tör föl az égre itt,
Mint nagy lelked, amely túl homokon, poron
És túl parlagon is, új Helikon fele
Szállott, vitte a nemzetet.
Áldott vagy, Dugonics, szent öreg, oszlopod
Oltár lesz, valamíg Hunnia térein
Árpád nemzete él s virtusa megmarad
S lelkét nem lepi durva rög.
Sors, nem vitázom én
Veled, hiszen hiába,
Megyek, szegény legény
Az éjszakába.
Köszönöm a napot,
Az álmot és a kedvet
És minden bánatot
Elfelejtek.
Kaptam sok szépet és
Valamit én is adtam,
Megyek, szegény legény,
Egymagamban.
Dalolni, dalolni!
Lobogó vágy éget;
Dalok büszke szárnyán
Mámorosan szállni
Át a mindenséget.
Dalolni, dalolni!
Hatalmas vágy ragad,
Álmok országában
Révedezve járni
Tündéri tájakat!
Dalolni, dalolni!
S szíved későn érzi,
Hogy a lobogásban,
Az álomlátásban,
Elfelejtett – élni!
Minden örömömben volt valami fájó,
Minden bánatomban volt valami édes,
Mint az alvajáró,
Mindig közel voltam holmi meredélyhez.
Életemben mindig volt valami álom,
S a halálközelség borzongatta lelkem,
Mint az alvajáró,
Mindig az elmúlás peremére mentem.
Felséges királyom,
Magyar is, király is,
Hogyha néped az már,
Légy te is – lojális!
Hallgasd ki a népet,
Hallgass a szivére,
Mit akar, mit kíván,
Minden cseppnyi vére!
Magyar zászló alatt
Magyar baka lépjen,
Magyar mondhassa:
“Ferenc Jóska éljen!”
Éljen! S uralkodjék
A budai várban,
Diadalmas népén
Nagy Magyarországban!
Nyers zöldje tavalyi tavasznak,
Mit vonat szürke füstje árnyaz,
Kései fénye téli napnak,
– Ó nem, nem a régi sugár az, –
Mért borítod be lelkemet?
Kattog a vonat lassan, lassan,
Letűnnek kedves, régi tájak,
Nincs zug, hol lelkem zokoghasson,
Ezek a tájak ó be fájnak;
Eljön-e még – emléketek?
Írok könyvek közt, írok koponyák közt,
Írok szerelmet, írok végzetet,
Bennem dalolnak város, tenger, erdő,
Múlt és jövendő versemben remeg.
Írok szelíden, szilajan, merengőn
Az ismeretleneknek levelet,
Vigasztalást és szenvedést izenve,
Mint a palackot küldve tengerekre.
Míg künn a nyári nap aranya rátok
Esőzik, szőke asszonyok s akácok!
A szomorúság meg ne csaljon,
Mi verseim mélyén sajog,
Túl bánaton és forradalmon,
Rám már az örök nap ragyog.
Csak az fáj és bánt, hogy e napnak
Sugara sokra nem derül,
Csak az búsít, hogy e magasban
Sokszor maradtam egyedül.
A tücsökre gondolok szelíden
És mosolygón, a kedves tücsökre,
Ki nyugalmas boldogan zenél majd
Fölöttem, ha fekszem már örökre.
Az egekre gondolok mosolygón
És nyugodtan, a szelíd egekre,
Melyek némán tündökölnek akkor
Fölöttem, ha int az örök este.
A mosolyra gondolok nyugodtan,
Egykedvűen, az örök mosolyra,
Mely enyém lesz majd, ha ősi bölcsőm
Általringat fénylőbb csillagokba.
