Elnéztem sokszor a vásári zajban
A tarka körhintát, amint forog,
Legények, lányok milyen komoly arccal
Utaztak rajta, boldog vándorok.
Keservesen szólt a sípláda, ócska
Únt dallamot kavarva és kopott
A sok faló és ásított a gazda,
A hajtót fárasztotta a robot.
De a nép tódult és tartott a játék,
Csak mindig mások ültek a lovon
S ha jött az este s elterült az árnyék,
Sötéten és üresen állt a sátor,
Mint aki félve kérdezi magától,
Hová repült ujjongó mámorom.
Nyilazzatok: a seb rózsát terem,
Mely nyílni fog az örök kertbe fenn!
Nyilazzatok: minden nyíl szárny nekem
Feléd, örök hazám, ó végtelen!
Nyilazzatok: bíbor dísz lesz sebem,
Mely hirdeti: halálon győzelem!
Nyilazzatok: kínom megszentelem
Isten vitéze én, az Úr velem!
Nyilazzatok: én már emelkedem
Túl hegyeken és túl fellegeken.
Nyilazzatok: koronát küld nekem
Örök Cézárom, égi jegyesem!
Ó, emberek, gondoljatok ma rá,
Ki Betlehemben született ez este
A jászol almán, kis hajléktalan,
Szelíd barmok közt, kedves bambinó,
Ó, emberek, gondoljatok ma rá:
Hogy anyja az Úr szolgáló leánya
És apja ács volt, dolgozó szegény
S az istállóban várt födél reájuk.
Ó, emberek, gondoljatok ma rá,
A betlehemi kisded jászolára,
Amely fölött nagyobb fény tündökölt,
Mint minden várak s kastélyok fölött.
Ó, emberek, gondoljatok ma rá,
Ki rómaihoz, barbárhoz, zsidóhoz,
A kerek föld mindegyik gyermekéhez
Egy üzenettel jött: Szeressetek!
Ó, emberek, gondoljatok ma rá!
Nagy boldogság, nagy fájdalom
Ne látogasson engemet meg;
Szelíd borongást adj, Uram,
Szegény szivemnek!
Vakító napfény bántana,
Szilaj vihar tán összetépne,
Szűrődjön át csak lelkemen
Búm őszi fénye!
Nem várok több tavaszt, Uram,
De még az ősz rózsái nyílnak,
És bár leáldozott napom,
Van annyi csillag!
Menj nélkülem hát a Városba, ó könyv,
Menj nélkülem a szürkülő vidékről,
Ha itt maradnál, mint új borban ó gyöngy,
Eltöredeznél mély keserűségtől.
Menj nélkülem, mint egykoron Ovídnak
Szomorúsága, menj zokogni, ó könyv,
Menj diadalnak, bosszulásnak, írnak,
Legyen kék tenger végre ez a sok könny,
Mely a kék ég alatt dalolva renget
Dicsőségcsillagot s csillagszerelmet.
Dózsa fejét itt adták át a földnek,
Mikor megjárta már a zord bitót.
De hallgat róla most a csöndes őskert.
Magyar titok. De még beszélni fog!
A széles utcák alkonyi porában
A csorda ballag hangtalan haza
S a vén torony erkélyén egymagában
Dalol a kürtös. Égbe száll szava.
Alkony porában, nagy magyar magányban
Így áll a költő sorsa magasán
S az alkonyatnak egyre nő az árnya
És egyre bánatosabb a magány.
Tavasz ez is, tavasz.
Az égen szőke fény ég,
A földön barna hantok,
A nőkön lenge illat,
A fákon szürke barkák.
Tavasz ez is, tavasz.
Valami mégis elment
És nem jön vissza többé,
Valami mégis elszállt
És soha nem találom,
Valami mégis elmúlt
És nem tudom a sírját…
Egy húr a hegedűmön,
Boldogan bánatos hang,
Elpattant.
De az ég még azúros,
De a föld ibolyás még,
De a nők még suhannak.
Tavasz ez is, tavasz…
A mennybe ment ő
És szíveinkbe,
Örökkön itt él
És mindenütt.
Ahol szabadság
És szerelem van,
Ez örök vándor
Odatalál.
Ahol bilincs csörg,
Ahol acél cseng,
E Szabadító
Ott megjelen.
Villámba fénylik,
Rózsába nyílik,
Övé az ég és
Övé a föld.
Ha minden elvesz,
Ha minden ellen
És ő velünk van
S mi véle tartunk,
Csak győzhetünk!
A szürke unalom barátcsuháját
Fölvenni és letenni mindenik nap,
Az elgyötört vágy egyhangú imáját
Hadarni mindig, míg ajkunk kiszikkad.
A régi szerelem foszló ruháját
Csókolni mindig és víg álmainkat
Temetni mindig, mint hervadt apácák,
És látni fát, hol új virágot ingat
Új tavasz és érezni a vidámság,
A szépség és erő gőgös világát,
Mely meg se látja a jó, bamba árvát
És eltapossa rongy játékainkat!
