Az én bánatom
Végtelen, mély, mint a tenger,
S mint ez, gyöngyöket terem.
Szemeimbe nem csal könyet,
Mert könyemből dal leszen.
Az én örömöm
Oly tündöklő, oly sugárzó,
Mint a csillagfényes ég.
S néma, mert benn bú, köny és dal
Mind mosolylyá változék.
Mindig azt kérditek tőlem,
Dalaim honnan meritem,
Honnan jő a gondolat?
Kérdjétek a természetet,
Hogy honnan jő a kikelet,
Hozva a virágokat.
Dalt lelek én a tavaszban,
A virágban, madárdalban;
Dal leng hozzám a légből;
Dal lebeg a rózsaágon;
Dal száll le a napsugáron
Hozzám a fényes égből.
Dal van a csillaghullásban,
Dal a virághervadásban,
Dalt susog a falevél;
Daltól ragyog a fénybogár,
Daltól rezeg a holdsugár,
És dalt hoz az esti szél.
Minden dalomat ott lelem
Istennek egy szent könyvében.
E szent könyv a természet.
Istentől jő minden szépség,
Minden fény, minden üdvösség,
Tőle jő a költészet.
Mint egy kép a túlvilágból,
Mint egy fény a menyországból,
Mint egy szép tündérrege:
Oly titoktelt, oly ábrándos,
Olyan égi, oly bűbájos
A Balaton kék ege.
Mint a múlt idők emléke.
Mint az alvó kisded képe,
Mint egy szent harmónia:
Oly merengő, oly borongó,
Olyan édes, oly mosolygó
A Balaton nyugalma.
Mint a fájó szív küzdelme,
Mint a jövő vész-sejtelme,
Mint egy lázphantasia:
Olyan fájó, oly gyötrelmes,
Olyan kinos, oly sejtelmes
A Balaton hulláma.
Mint az őrült őrjöngése,
Mint a haldokló nyögése,
Mint a fájdalom jaja:
Oly panaszló, oly dühöngő,
Olyan rémes, oly öldöklő
A Balaton vihara.
