Kisfaludy Atala: Lelkem néha…

Lelkem néha a pacsirta,
Madara a vig örömnek,
S dalai a szép tavaszról,
Csillagokról s üdvről zengnek.

Virágzó lombok rezgését,
S a vig csermelyt kihallgatja;
Mit az susog, mit ez cseveg
Elénekli, eldalolja.

Vigan repdes mezőn, réten,
Úgy csicsereg, úgy örvendez,
Hogy a ki dalát hallgatja,
Önkénytelenül boldog lesz.

Lelkem néha a csalogány,
A bú s szerelem madara;
Édes búról, fájó üdvről,
Égő vágyról hangzik dala.

Megzengi az árnyat, felhőt
S a harmat-könyes éjszakát,
Melyre egy-egy hulló csillag
Önté tűnő fénysugarát.

Méla esthomályban dalol.
Kin s gyönyör rezg énekében,
S a ki hallja, szive dobban
Édes búban, szerelemben.

Lelkem néha turulmadár,
Szent madara nagy hadúrnak;
S dalai egy fényes múltról
És egy nagy jövőről szólnak.

Csillagoknak közelében,
Fenhordozza égi szárnya.
Szent malaszttól ihletetten
Száll alá a dalnak árja.

Lelkesitve, bátorítva
Hivja népét győzelemre,
S a ki lángdalát hallgatja,
Bajnok és hős lesz belőle.

Kisfaludy Atala: Honnan jő az én dalom?

Ismeritek szivemben
Az örök fájdalmat,
S csodálkoztok, hogy e szívből
Vidám dal fakadhat.

Miként tenger mélyében
Egy kis szenvedőnek
Könyeiből, keservéből
Fényes gyöngyök jőnek:

Akként jő az én dalom
Keblem mélységéből,
Keblem mélyében szenvedő
Szivem keservéből.

S miként a szivárvány jő
Felhő borujából,
A nap felhőkönyeiben
Megtört sugarából:

Akként jő az én dalom
Lelkem borujából,
Szerelemnek e borúra
Vetett sugarából.

Kisfaludy Atala: Ha azt mondaná az isten…

“Nem lesz sugár, nem lesz harmat,”
Ha ezt mondaná az isten,
Akkor a virág értené,
Hogy én benned mit vesztettem.

“Nem lesz erdő, nem lesz liget,”
Ha ezt mondaná az isten,
Akkor a madár értené,
Hogy én benned mit vesztettem.

“Nem lesz menny, sem jövő élet,”
Ha ezt mondaná az isten,
Akkor a világ értené,
Hogy én benned mit vesztettem.

Kisfaludy Atala: Kérdés

A rét szereti-e
Jobban hűs patakját,
Vagy patak a rétet,
Melynek életet ad?

Virág szereti-e
Jobban a harmatot,
Vagy égi harmat a
Szomjazó virágot?

Rózsa szereti-e
Jobban fényes napját,
Vagy a napsugár az
Értte nyiló rózsát?

Az éj szereti-e
Jobban a csillagot,
Vagy a csillag az éjt,
Melyre fényt árasztott

Kedvesemet én igy
Sokszor kérdezgetem:
Én szeretem-e őt
Jobban vagy ő engem?

Kisfaludy Atala: Mi ez mit szívemben érzek?…

Mi ez, mit szivemben érzek,
S mit nem mondhat meg dalom?!
Én nem értem, – én nem tudom,
Gyönyör-e vagy fájdalom!?

Ajkam önkénytelen mosolyg
S szemeimből köny fakad;
Oly tele van üdvvel szívem,
S mégis majdnem megszakad!

Mért e sok vágy kebelemben?
Mért pirulok, sóhajtok?
Mért nem tudom, hogy boldog-e
Vagy boldogtalan vagyok!?

Hogyha kéklő bérczet látok,
Feléje tárul karom,
Ott, – azontúl, – ott van aztán
A mi után vágyódom.

S ha ott vagyok, ujra messzebb,
Mindig messzebb vonz szivem, –
Tán a föld azt, mire vágyok,
Meg sem adhatja nekem!

Egy illattal, madárdallal
Telt csillagos éjjelen
Ez érzésnek egy sejtelme
Vonult által lelkemen.

Azt érzem, mit akkor a sok
Titkos éji hang súgott,
Azon bübájt, azon delejt,
Mi az éjen nyugodott.

Azt, mit a csillag ragyogott,
Mit a kis virág lehelt,
Azt érzem most, a mit akkor
A fülmile énekelt.

Kisfaludy Atala: Az emlékezethez

Zengő madár az elszáradt ágon,
Harmatcsepp a hervadó virágon,
Letünt csillag fenmaradt világa,
Fájó szivek fájó boldogsága,
Jőj, óh emlékezet!

Hozd vissza a tavaszt, a nyiló virágot,
Hozd vissza a multat, a szép ifjúságot,
A meleg napsugárt, a meleg érzelmet,
Hozd vissza a hitet, a reményt s szerelmet!
Hozd vissza a mosolyt, hozd vissza a könyet,
Melylyel legelőször rebegtem: “szeretlek,”
Hozd vissza a fohászt, melylyel boldogúltan,
Sirva, mosolyogva keblére borultam,
Hogy e boldogságot még egyszer erezzem,
Hogy e boldogságtól szakadjon meg szivem
Jőj, óh emlékezet!!

Kisfaludy Atala: Férjemhez

Azt kérdezed, az fáj neked
Tőlem édes angyalom,
Hogy tehozzád, hogy felőled
Mért szól oly ritkán dalom?

Ha beszőhetném dalomba
A nap fényes sugarát,
S elkérhetném a virágtól
Szépségét és illatát;

Hogyha oda kölcsönözné
A szivárvány szineit,
És az egész nagy természet
Minden ékességeit, –

S ha e sok fény és dicsőség
Mind átragyogná dalom:
Akkor zenghetne felőled
Kedves, édes angyalom!

De igy, felőled dalolni
Hol vennék én szavakat:
Azért engedd, hogy téged csak
Hallgatva imádjalak.

Kisfaludy Atala: Eszményképemhez

Hol vagy, hol vagy? Eddig még csak
Álmaimban láttalak,
Élsz-e, s ha élsz, olyan vagy-e
A minőnek álmodlak?

Olyan vagy-e a minőnek
Az én képzeletem fest:
Karcsú, halvány és valódon
Több a szellem, mint a test?

Szemed sötét s fényes mint a
Holdsugáros éjszaka,
Tekinteted a menyország,
Mosolyod az üdv maga.

Való vagy-e, vagy csak álom?
Minden álom, a mi szép –
Ritkán olyan a való, mint
Az álmodott eszménykép.

Ritkán olyan a való, mint
Az álmodott boldogság,
Mindig édesebb az álom,
Mint a legszebb valóság.

Álmainkban minden üdvöt
Csak lelkünkkel érezünk,
Azért égibb a gyönyör, mit
Álmainkban élvezünk.

Ó tehát maradj csak álom
Édes titkos sejtelem,
Ne valósulj, maradj az én
Ismeretlen kedvesem.

Maradj te meg álmaimnak,
Maradj csak a lelkemé,
Valósulva tündér álmom
Bájait elvesztené.

Kisfaludy Atala: Dalaim forrása

Mindig azt kérditek tőlem,
Dalaim honnan meritem,
Honnan jő a gondolat?
Kérdjétek a természetet,
Hogy honnan jő a kikelet,
Hozva a virágokat.

Dalt lelek én a tavaszban,
A virágban, madárdalban;
Dal leng hozzám a légből;
Dal lebeg a rózsaágon;
Dal száll le a napsugáron
Hozzám a fényes égből.

Dal van a csillaghullásban,
Dal a virághervadásban,
Dalt susog a falevél;
Daltól ragyog a fénybogár,
Daltól rezeg a holdsugár,
És dalt hoz az esti szél.

Minden dalomat ott lelem
Istennek egy szent könyvében.
E szent könyv a természet.
Istentől jő minden szépség,
Minden fény, minden üdvösség,
Tőle jő a költészet.