Lelkem néha a pacsirta,
Madara a vig örömnek,
S dalai a szép tavaszról,
Csillagokról s üdvről zengnek.
Virágzó lombok rezgését,
S a vig csermelyt kihallgatja;
Mit az susog, mit ez cseveg
Elénekli, eldalolja.
Vigan repdes mezőn, réten,
Úgy csicsereg, úgy örvendez,
Hogy a ki dalát hallgatja,
Önkénytelenül boldog lesz.
Lelkem néha a csalogány,
A bú s szerelem madara;
Édes búról, fájó üdvről,
Égő vágyról hangzik dala.
Megzengi az árnyat, felhőt
S a harmat-könyes éjszakát,
Melyre egy-egy hulló csillag
Önté tűnő fénysugarát.
Méla esthomályban dalol.
Kin s gyönyör rezg énekében,
S a ki hallja, szive dobban
Édes búban, szerelemben.
Lelkem néha turulmadár,
Szent madara nagy hadúrnak;
S dalai egy fényes múltról
És egy nagy jövőről szólnak.
Csillagoknak közelében,
Fenhordozza égi szárnya.
Szent malaszttól ihletetten
Száll alá a dalnak árja.
Lelkesitve, bátorítva
Hivja népét győzelemre,
S a ki lángdalát hallgatja,
Bajnok és hős lesz belőle.
