Ki sírja ez hűs bükknek éjjelében,
Melyet lengő fű s kék virág fedez?
O vándor, űlj le bükkem enyhelyében,
Kedvesnek sírja ez!
Bús könny remeg leányka kék szemedből
Ki fogja e könnyűt letörleni,
Lágyan ölelvén vissza gyötrelmedből
Mint Paphos isteni?
Vándor, ne bánd e könnyet, mely áztatja,
Nem fogja tenni jéggé keblemet,
Csendes keserv csak ami őt fakasztja,
És hív emlékezet!
1811. augusztus 13.
Bár rózsa volnék, szép leány,
Hogy elvirítva kebleden
Lelnék magamnak büszke sírt!
S o, bár lehetnék esti szellő,
Hogy édes ajkad bíborán
Szedhetnék balzsamcsókokat!
Itt állok félénk messzeségben;
S mint bércein Endymion
Sohajt a csillagokra fel,
Hov röpűlni szárnya nincs:
Némán sohajtozom feléd.
Ölelni vágy e kar, de fél,
Vágy ajkam ajkadon remegni,
De tilt komoly pillantatod.
Menj lángtekintet, ah röpűlj,
Röpűlj felé hév gondolat,
Tinéktek útat semmi nem zár.
Töredék, 1831
Szent berek, itt hol örök vizeid forrása kicsordúl,
S illatozó partján habja csörögve lezúg;
S hol, puha fészke felett nyögvén philomela keservét,
Bokraid árnya közül csattog az éjjeli dal:
Fogd fel az elhagyatott szeretőt, ki lehajlik öledbe,
S rejtsd fakadó könnyét néma homályod alá.
Cseke, 1824. február
Kürtét vadász zendíti meg,
Fellázad minden út;
Reng bérc és völgy és rengeteg,
Az őz riadva fut.
Én védtelent nem üldöznék;
Szelíd vagyok, s ha számban ég
Kék füsttel a pipa,
Tőlem, kis őz, pihensz mindég
Ernyőd sátoriba.
Mért lángol a busúlt vitéz?
Harcot nem szeretek.
Ott vér miatt pirúl a kéz,
Dúlván mint fergeteg.
Düh gyúljon ádáz lelkeken;
De nékem égjen csöndesen
Kék füsttel a pipa;
Mást hordhat véres telkeken
Tajtékzó paripa.
Viraszt a bölcs, gondol sokat,
S itt, s ott, s mindenfelé,
Eget, földet míg hányogat,
Csak a hibát lelé.
Jámbor, miért epedsz mindég?
Jőj, gyújts reá; ha vígan ég
Kék füsttel a pipa,
Derűl előtted föld és ég,
S nem lesz sehol hiba.
S te kit gyötör vad szerelem,
Szenvedsz igád alatt,
S gyötrelmeden kél gyötrelem,
Forrván baloldalad,
Vidúlj! örök bú nem tenyész;
Im így tanít s enyhítni kész
Kék füsttel a pipa.
Kín s kény, miként füst kél s enyész,
Más lép nyomaiba.
Sovárg, eped, szaguld, csapong
Az ember untalan,
Bár kedv és szándék, tett és gond
Lesűlyed nyomtalan.
Sok jót, dicsőt föld gyomra zár;
Leomla sok királyi vár,
S kék füsttel a pipa
Bolyongó vándor ajkán már
Ott ég romaiba.
Pest, 1826. november
Kétségtől rettegve, bánat közt nyugtalan
Sírok, de könnyemet ontom haszontalan,
Erdőn, bércen, völgyön bújdoklom úntalan,
Segédkart, s hajlékot nem lél boldogtalan.
Szélvész mérge tépi lengő vitorládat,
Bocsásd le, hű Remény biztos ánkorádat,
S habok közt nyugtatván roncsolt hajócskádat
Fordítsd mosolygva rám még egyszer orcádat!
Cseke, 1825. december
Gyakorta szárnyain szelleteknek,
Mint Guido bájos képei,
Chitone fényénél lebegnek
Hűs berkek istenségei;
És szent homályba leplezett
Csendes dal zeng halmaink felett…
Töredék, 1808-9.
Könnye csillog, arca nedves,
És borongva feltekint.
Isten hozzád, zeng a kedves,
S hő kebelre dől megint.
Átkarolja még a hívet
A végső bús éjjelen,
Ajkon ajk ég, szív ver szívet,
És a búcsu végtelen.
Töredék
Vedd, lyányka, búcsúm, vedd áldásomat;
S tartsd meg szivedben hív emlékezettel
A bús daloknak csendes éneklőjét,
Ki végszavában int: szép s jó iránt
Lángzó szerelmet hordjon kebeled;
S őrizd örökre lelked tisztaságát.
Ki rényt követvén járja mért körét,
Az boldogít mást, s lesz boldog maga.
1834. május 12.
Éjfél van, már Lúna leszáll, s eltűnik az óra,
S ablakod elleniben én egyedűl vagyok itt.
Játszol, Fanni, velem, vagy tán álomra hajoltál?
Nem lakik egy helyt, ah, Morpheus és szerelem!
Álmosd, 1813 július 4.
Dördűl az ég, s villámot lőtt,
Zápor zuhog le már,
S a szép leány kunyhóm előtt
Lassan pihegve jár.
“Jer szép leány! hív a legény,
Bús ég borúlt reád;
Kunyhóm kicsiny bár és szegény,
Neked s nekem helyt ád.”
Kunyhóm felett, s kis ablakán
Csattog, süvölt a szél;
Karom között a szép leány
Űl csendesen, de fél;
S felleg ha más fellegre jő,
S villám villámra gyúl:
Remegve, ah, keblemhez ő
Jobban jobban szorúl.
“Derűl az ég, bús fellegén
Ég a szivárvány már;
Isten veled, te hű legény,
Anyám epedve vár!”
Mond a leány, s karom közűl
Kifejlik nyájason,
S e könny, amely szememben űl,
Ajkán sohajtást von.
Kunyhóm felett, s kis ablakán
Száll, és mosolyg a nap;
Szemem csak a szép lyány után,
Mint part után a hab.
Lángcsillagod, hajh, tiszta ég,
Mit ér e szív előtt?
Dördűlj megint, s onts záport még,
S hozd vissza nékem őt!
Cseke, 1823. április 23.
