Móra Ferenc versei

Móra Ferenc: Pusztuló kert

Kisértetek sötétlenek
Elém, amerre járok:
Minden felül kegyetlenül
Derékba tört sudárok,
Az elvadult, a gyomlepett,
A holt virágtarlók felett
Ingatva száraz ágok.

Tört ág bogán a csalogány
Csillagsugárra nem vár;
Hinár, penész buján tenyész
A holt vizű tavon már,
S a lombtalan pálmák alatt
A csonka istenszobrokat
Benőtte vad folyondár.

A napsugár csak halni jár
A pókhálós lugasba:
Lebeg a por, hamvas, komor
Gyászfátyol a magasba,
S mint mély sebet, a rőt avar
Egy durva lábnyomot takar:
Azét, ki el taposta…

Ó, még ma is, kifosztva is
Minő királyi pompa!
Ki elhagyá, átok reá,
Mivé tehette volna!
Szépségedet, későn jövén,
Ó, pusztuló kert, mért, hogy én
Már csak sirathatom ma!

1909.

Móra Ferenc: Amikor a földön…

Amikor a földön
Gyermekek zokognak,
Az ég angyalkái
Mind elszomorodnak.
Vidám kacajuknak
Megszegül a szárnya,
Felhőt borítanak
Az ég ablakára,
Bánatos szemükből
Könnyek harmatoznak,
Amikor a földön
Gyermekek zokognak.

Amikor a földön
Gyermekek nevetnek,
Nagy az öröm kéklő
Mezején a mennynek.
Jókedvű angyalkák
Le-lekukucskálnak,
Fellegek nyílásán
Csókokat dobálnak,
Szivárványszalagból
Csokrot kötögetnek,
Amikor a földön
Gyermekek nevetnek.

1910.

Móra Ferenc: Királyné-köszöntő

Ifjú királyné, hold e föld felett,
Hallgasd meg ezt a méla éneket.
Amit egy nagyon öreg nép dalol,
Itt lent a ködbe, völgybe valahol,
Mint a turáni fűves téreken
Ősei tették holdas éjeken.

Ifjú királyné, minket napkelet
E hűs nyugatra lávaképp vetett,
Minden zugába szikrát hordani,
Lassú erében vérül forrani,
Fagyos keblébe lángoló szivül –
S a mi tüzünkön senki sem hevül.

Ifjú királyné, kit himes palást
Boldog hízelgéssel takar be, lásd,
Kerek világon nincs selyemruha,
Oly símulós, oly gyöngéd, oly puha,
Mint szivünkben a szeretet-selyem –
S nem öltözik beléje senki sem.

Ifjú királyné, kin rendcsillagok
Drágaköves tejútja kanyarog,
Kerek világon kincses ház van-e
Oly könnyen nyíló s oly színig tele.
Mint e szegény faj gazdag szíve, mely
Magát kínálva eléd térdepel!

Ifjú királyné, megtalálod itt
A hűség vérpiros rubinjait,
Szikrát záporzó garmadában áll
A hit zafirja s a remény-opál
A fájdalom fekete gyöngyivel, –
S nem tűzi őket senki, senki fel!

Ifjú királyné, Párma ligete
Kit pompás ibolyául születe,
Hajnal ködén fehérlő látomás,
Félig valóság, félig álmodás,
Ezüst hold a véres mezők felett:
Nép sír itt, melyet senki sem szeret!

1918.

Móra Ferenc: Vándormadarak

Jönnek már a fecskék, mink meg elmegyünk
Más tanyán tengetni zselléréletünk,
Idegen portánál még idegenebb
Tájon árendálván lakozóhelyet.

Könnyű nektek, Isten kőmívesei,
Köszöntőtök vígan elcsicsergeni,
Hisz ahogy hagytátok, régi fészketek
Az eresz aljában úgy vár bennetek.

Árny borul rá s napfény kacsingat bele,
Legyezi lágyan a lugas levele,
A vén szarufának ótalma alatt
Nevelhettek benne sok fecskefiat.

Biz könnyű tinéktek, friss fecskecsalád:
Egy fészek nevel fel apát, unokát!
De mennyit kell addig bolyongni nekem,
Mig szárnyra bocsátom az én kicsinyem!

Hányszor űz még addig engem tétova
A dús dölyfe és a magunk nyomora!
Nem ti, két hazájú friss fecskehadak,
Mi vagyunk hazátlan vándormadarak!

Itt már úgy szerettünk. Napfény, béke, csend,
Lakott szelid jókedv vélünk idebent,
Már-már kezdtük itthon érezni magunk –
S ehol ni, már újra menőbe vagyunk.

Ebben a sarokban babát ringatott
Panka. Sütött, főzött, varrt, mosott amott.
Az ágy szögletén volt a tisztaszoba;
Ingyen nem ereszté anyját se oda.

Én magam is… Ej, de jobb nem mondanom –
Türelmetlen ostor pattog a bakon.
Hamar azt a ládát! Mert pénz az idő:
No Bogár előre, no Csilla, gyihő!

De jó a jó Isten, ahhoz, aki jó:
Bennünket, tudom, hogy mindenhol megó.
S ha ő a miénk, mit kérnénk egyebet –
De dalos barátim, mi lesz veletek?

Szeret-e majd, mint mi, úgy az idegen?
Örül-e majd szíve csicsergésteken,
Amivel a házbért lefizetitek,
Vagy leveri durván öreg fészketek?

Ha földönfutókká lennétek talán,
Uj tanyára leltek uj tanyánk falán:
Koldus a koldusnak mindig ad helyet,
Testvérképp köszöntjük füstös népetek!

1905.

Móra Ferenc: A szeretet az élet

Ha majd az ige bételik,
S az igért óra érkezik,
Az Örökkévaló szemén
Átalragyog egy röpke fény,
És a föltámadás igéivel
Az arkangyalnak jőni kell.

Az angyal szót fogad neki:
Aranyvesszővel megveri
Mohos sírhalmok oldalát,
És zengi ébresztő dalát:
Reggel van! Ujra nap süt! Emberek,
Ébredjetek, ébredjetek!

A hosszú rabság véget ér,
A földre újra visszatér
Az élet, s boldog vígalom
Zajátul zeng völgy és halom,
Hogy számüzetve elfut a halál,
S az angyalfecske egyre száll.

De sok-sok sírhalom felül
Tovább repül kedvetlenül,
Aranyvesszője nem suhog,
Ajaka szomorún susog:
Nektek nincsen miért ébrednetek,
Mert senkit sem szerettetek!

1907.

Móra Ferenc: Janika kútja

Homokhalom az udvar közepén,
Kis gömbölyű gödör a tetején,
Könnyű gyerekláb puha sarka fúrta:
Mindössze ennyi a Janika kútja.

Az ágast venyigébül mérte ki,
Géme piros cirokbúl van neki,
A cérnaláncon makkvödör remeg –
De ezt egyszer se merítette meg.

Mert elhívták a mestert messzire:
Kiköltözött az Isten kertjibe,
Hintós kocsin, virágos volt az útja –
S most elhagyatva omladoz a kútja.

Vigyázva járjon, ki erre jár,
Az útra rá ne röppenj, kis madár.
S ti szélfiúk, pajkossággal tele,
Ti is kímélve bánjatok vele!

Mert nem gazdátlan ám még ez a kút –
Mikor legszebben fénylik a tejút,
Titkos neszekbe gazdag éjjelen,
Tudom, hogy itt Janika megjelen.

Nem egymaga suhan a földre le,
Égy fészekalja angyal jő vele
S ő ujját fölemelve mondja: csitt,
Segítsetek csak nékem egy kicsit!

Anyó mosásba fog ma hajnalon,
A nagy teknő már itt van a padon,
Gyertek, a kutamból hordjuk teli,
Szegény szülém majd megörül neki!

És szorgoskodnak az angyalkacsók,
A vödör cuppog, mint az anyacsók.
És ahogy a fövénybe megmerűl,
Álmában anyó arca földerűl.

S mikor hajnalban a teknőhöz áll,
Vizében a homokra rátalál,
S megérti, ahogy boldog lelke súgja:
Sohsem szárad ki a Janika kútja!

1913.

Móra Ferenc: Menyasszonyomnak

Édes galambom, jut-e még eszedbe
Az a mosolygós nyári alkonyat,
Amikor szép fejed szivemre hajtva,
Elárulád te titkos álmodat?
Öt éve már s im én eljöttem érted
A régi szóval lázas ajkamon,
Te álmodod-e még a régi álmot,
Eljössz-e hozzám, édes angyalom?

Koldús vagyok, a költöző rigónál
Egy árva fillérrel se gazdagabb,
Puha pompa és cifra szolganépség
Nem vár az ócska nádfödél alatt.
Csak két galamb búg rád a tiszta dúcból,
Pintyőke szól a jázminágakon
S csak én fogadlak egy könnyel szememben,
Eljössz-e hozzám, édes angyalom?

Szépségednek se lesz sok bámulója,
Betakar holmi névtelen zugoly,
Hová nem hallik a világ morajja,
Síró kacaj és kacagó sikoly.
Ifjúságod nekem virítva hervad,
Mint vadszegfű sívó domboldalon,
Nem lesz, ki érted írigyeljen engem –
Eljössz-e hozzám, édes angyalom?

De nékem szentebb lészel, mint a szentek
És drágább lelkem üdvösséginél
S köréd szerelmem olyan glóriát fon,
Mint semmi gyémánt, semmi égi fény.
Virágait szépséged erdejének
Szivembül csendült dalba foglalom
S bár engem elfelednek, mindig élsz te –
Eljössz-e hozzám, édes angyalom?

S hűséges szívednek jutalmaképpen
Mást néhány dalnál nem is adhatok,
Hiszen tudod, hogy napszámos szülémtől
Örökül én csak jókedvet kapok.
S amig majd engem tüske, kő kivérez,
Te sem pihensz ám bársonypamlagon –
Eljegyzett társa küszködéseimnek,
Eljössz-e hozzám, édes angyalom?

De hogyha a nap szárnyait behúzva,
Kék tengerek vizében elpihen,
Ujult erővel én ölembe veszlek
S megnyúgoszunk a tüzhely enyhiben.
Szedve a boldogság virágait, míg
Álomba ringat lágyan két karom
S virrasztalak, mint fösvény drága kincsét –
Eljössz-e hozzám, édes angyalom?

S ha alkonyúló napja életünknek
A sírhalomnak szélein pihen,
Megifjulunk a csöndes, tiszta multnak
Ránk visszahulló fényin, enyhiben.
És együtt hagyjuk itt e szürke földet,
És együtt föd be jeltelen halom.
Madárdalos, selyemfűs, vadvirágos –
Eljössz-e hozzám, édes angyalom?

Édes galambom, jut-e még eszedbe
Az a mosolygós nyári alkonyat,
Amikor szép fejed szivemre hajtva,
Elárulád te titkos álmodat?
Öt éve már. S im én eljöttem érted
A régi szóval lázas ajkamon:
Te álmodod-e még a régi álmot,
Eljössz-e hozzám, édes angyalom?

1902.

Móra Ferenc: Szőlőúton

Mely felénk int túlnan a garádon,
A virágos, gyümölcsös liget,
Fellegárnyat sugaras orcádon,
Mondsza, édes szívem, mért vetett?
Tudom én jól, bár nem mondja ajkad,
Értem én jól, nincs miért tagadjad,
Azt a vágyat, mely szívedbe kél –
Lesz még kertünk nekünk is, ne félj!

Látod, annyi álmomrul lemondtam,
Hogy a lelkem csupa temető:
A többinek sírjára borultan
Ez az egy vágy eleven fenyő.
Valahányszor éjnek éjszakáján
Szántogatva a papir-barázdán,
A betű-magot vetem, vetem:
Mindig kis kertünket ültetem.

Szinte látom: dombnak oldalában
Tarka-barkán mosolyog felénk,
Zöldre festett rácsos kapujában
Őrül állnak karcsu jegenyék.
Szinte érzem: a violaágyat,
Kerekébül édes illat árad.
Szinte hallom: a vidám rigót,
Örömében ahogy ránk rikolt.

Mint a tenger, langyos déli szélben
Szines hullámot vet a virág
És a szirmok tarka tengerében
Hintálódzik a gyümölcsös ág.
Országútra a sövényen átal
Ha kihajlik megrakott galyával,
Ért gyümölcsét hadd hullajtsa ki:
Tikkadt vándor lesz, ki felszedi.

Ne nevesd ki biztató beszédem!
Megládd, nem soká kell várnod azt,
Amikor már a magunk kertjében
Pirul, szőkül a csengő barack.
Édes terhét maga is sokallva
Húzza ágát a mosolygó alma
S te megéred, mikor érni kezd
Szóló szőlőn a tömött gerezd.

Te megéred s nékem is talán még
Jut valahol egy csöndes sarok,
Puha pázsit és fölötte árnyék,
Hol szeliden elmélázgatok.
Mig a füzek sátra rejt el engem,
A világot én is elfelejtem.
S ha közünk egymáshoz nem leszen,
Magamat tán újra meglelem.

Amely, isten tudja, hol veszett el,
Jó kedvem tán újra megkerül,
S megtanulom, hogy nevetni hogy kell,
A lugasnak gerlicéjitül.
Könnyű néki, mert övé a fészke –
Leszek én még a magam szegénye!
Ha előbb nem – ó, ne sirj, szivem –
Valahol az Isten kertjiben.

1909.

Móra Ferenc: Szeresd a gyermeket!

Szeresd a gyermeket! A sivatag hegyen,
Hol villámok között vala az Ur jelen,
E legszentebb parancs nincs kőtáblára irva –
Mosolygó kedviben, pirosló hajnalon
Aranybetűkkel ezt az örök Irgalom
Az emberszívbe irta.

Szeresd a gyermeket! Még néki szárnya van,
A csillagok közé ő még el-elsuhan,
S kitárja vidoran a mennyek ajtaját:
Hiába könyveid, hiába lángeszed,
Az Isten titkait ki nem kémlelheted,
Csak gyermeklelken át.

Szeresd a gyermeket! A lét napfénye ő,
Estellik, hogyha megy, hajnallik, hogyha jő,
Csöpp lábai nyomán az öröm kertje zsendül,
Bimbónyi kis keze áldással van tele,
S melyik szeráf-zene érhetne föl vele,
Ha víg kacaja zendül?

Szeresd a gyermeket! Hisz oly hálás szegény,
Egyszerre könny, mosoly ragyog csillagszemén,
Ártatlan kis szivét az öröm megteli,
S köszönetét, akár az esti fuvalom,
Mely félve játszadoz a harmatos galyon,
Oly halkan rebegi.

Szeresd a gyermeket, öleld szivedre őt,
Ringasd el lágyan a szegény kis szenvedőt,
Lehunyt pilláinak töröld le könnyeit:
S mig te a gyermekek könnyét törölgeted,
Egy láthatatlan kéz a csillagok felett
Letörli vétkeid!

1907.