Ajaj, hol volt
Hol nem…
Volt egyszer egy
Iciri
Piciri
Házacska;
Ott lakott egy iciri
Piciri kis macska.
Volt annak két iciri
Piciri kis ökre,
Rákaptak egy iciri
Piciri kis tökre.
Csizmát huz az iciri
Piciri kis macska,
Hová lett az iciri
Piciri barmocska:
Bejárja az iciri
Piciri kis erdőt
S nem leli az iciri
Piciri tekergőt.
Bejárja az iciri
Piciri kaszálót,
S nem látja az iciri
Piciri kószálót.
Rátalál egy iciri
Piciri kis tökre,
Bánatában iciri
Picirit meglökte.
Felfordult az iciri
Piciri tököcske,
Benne a két iciri
Piciri ökröcske.
Megörült két iciri
Piciri ökrének:
Vége van az iciri
Piciri mesének!
Móricz Zsigmond versei
Móricz Zsigmond: Disznók az esőben
Perzsel a nap, meleg a nyár,
Kinn a mezőn a disznónyáj.
Vigan túrják fel a tallót,
Soha jobb dolguk még nem vót.
De csak felleg kerekedik,
Nagy zivatar közeledik,
Dörög az ég, eső meg jég,
Mintha dézsából öntenék.
Megrémült a disznók hada,
Fényes délben vágtat haza.
Mind rémülten karikázik,
Az új ruha még elázik.
Van visítás, van sivítás,
Jaj iszonyú a megázás,
Mig a falun végig érnek,
Egyre kurrognak a vének:
…”Hogyha én ezt tudtam vóna,
Köpö-nyeget hoztam vóna!”
Rásír a sok kis malac is!
“Én is, én is, én is, én is!”
Ugy berontnak a kapuba,
Aki ott áll az utjokba,
Köszönni sem ér rá nekik,
Mint a semmit, ugy fellökik!
Móricz Zsigmond: A kis egér
Hol volt; hol nem, túl az
Óperenciáson,
Élt egy gazdag ember,
Kinek egy rakáson
Tyhuhaja!
A buzája sok vala.
Nem cserélne a királylyal,
Egy egész asztalfiával.
S ki a kulcslyukon befér,
Rákapott a kis egér.
Dühös lett a gazda:
Ideállj, te macska!
Az egeret elfogd,
Mert rosszul lesz dolgod!
Macska állott istrázsára,
Jön az egér nemsokára.
Macska rácsapja a karmát,
S lecsippenti egér farkát.
Cini-cini-zirr!
Az egérke sír:
Macska néni, adszi mán,
Fityelótyám, farkincám.
– Odadom, de nem ingyen,
Hozzál tejet íziben.
Szalad az egér,
A tehénhez ér.
Tehén, nekem tejet adj,
Tejet adom macskának.
Macska ideadja tán
Fityelótyám, farkincám,
– Adok ám, de nem ingyen,
Hozzál szénát íziben.
Szalad az egér,
A kaszáshoz ér.
Kaszás, nekem szénát szedj,
Szénát adom tehénnek.
Tehén érte tejet ad,
Tejet adom macskának,
Macska ideadja tán
Fityelótyám, farkincám.
– Adok én, de nem ingyen,
Cipót hozzál íziben.
Szalad az egér,
Gazdasszonyhoz ér.
Asszony, nekem cipót hozz,
Cipót viszem kaszáshoz.
Kaszás nekem szénát szed,
Szénát adom tehénnek.
Tehén érte tejet ad,
Tejet adom macskának,
Macska ideadja tán
Fityelótyám, farkincám.
– Adok én, de nem ingyen,
Szalonnát hozz íziben.
Szalad az egér,
A disznóhoz ér.
Disznó, adjál szalonnát,
Asszony érte cipót ád,
Kaszás érte szénát szed,
Szénát adom tehénnek.
Tehén érte tejet ad,
Tejet adom macskának,
Macska ideadja tán
Fityelótyám, farkincám.
– Adok ám, de nem ingyen,
Makkot hozzál íziben.
Szalad az egér,
A makkfához ér.
Tölgyfa, makkot adj nekem,
Hogy a disznóhoz vigyem.
Adjon érte szalonnát,
Asszony ezért cipót ád.
Kaszás ezért szénát szed,
Szénát adom tehénnek,
Tehén érte tejet ad,
Tejet adom macskának,
Macska ideadja tán
Fityelótyám, farkincám.
– Adok kicsiny egerem,
Minden makkom leverem.
Örül az egér,
Bőribe se fér.
Jaj de veszti a kedvét,
Potyog a makk, mint a jég.
Megkollintja egy,
Kis egérke nyekk!
Nem kell most már semmi jó,
Sem szalonna, sem cipó,
Se széna, se tejecske,
Még a fityelótya se.
Móricz Zsigmond: Koldus verebek
Sivít a szél, zúg a zápor,
Eresz alatt verébtábor.
Egyre azon csiripelnek,
Ennivalót hol is lelnek.
Csirip, csirip, csip,
Éhen veszünk itt.
Záporeső egyre szakad,
Éhes veréb hoppon marad,
Tarisznyát vet a nyakába,
Veti fejét koldulásra.
Csirip, csirip, csip,
Csak kap egy kicsit.
– Tyukanyókám, kérem ásson,
Rossz szivvel ma jaj ne lásson,
Istenadta szegény vagyok,
Adjon egy szem buza-magot.
Csirip, csirip, csip,
Éhen halok itt.
– Jól van, jól van veréb hugom,
Nagy inséged szánni tudom.
Ha nem adnék míg van nekem,
Megverne az Isten engem.
Csirip, csirip, csip,
Jaj be jól esik!…
Koldus veréb haza biceg,
Rakott iszák vállán fityeg;
Barátinak mutogatja,
Irigységük megpukkasztja.
Csirip, csirip, csip,
Aki ügyes csip.
– Jaj te zsobrák, jaj te gaz!
Hol vetted ezt! Mondj igazt!
– Kolduljatok, kaptok még,
Tyukanyónál van elég.
Csirip, csirip, csip,
Hanem rólam csitt!
Ketten, hárman, szégyenszemre,
Mennek egy-két buzaszemre,
Tyukanyó is fejet csóvál,
Csak kicsiny marokkal szór már.
Csirip, csirip, csip!
Magamnak sincs mit!
Van riadal veréb tanyán,
Mind fut mankó s szütyő után.
Most legyen a gazda már dús,
Seregestől jön a koldus.
Csirip, csirip, csip.
Ha nem adnak csip.
– Mit akartok, zsivány horda?
– Könyörögni jöttünk volna.
– Dolgozzatok, nincs már eső!
De szól a sok préda leső:
Csirip, csirip, csip!
Fösvény gazda, csitt!
A mankóból dorong válik,
A koldus, mint rabló áll itt.
De tyuk anyó vitéz legény:
– Csibéimet megvédem én!
Csirip, csirip, csirip, cserép,
Igy kotródik el a veréb.
Móricz Zsigmond: Misanthrop
Meghaltam és eltemettem magamat.
Élén ragyogtam az embereknek
és minden szabad volt nekem.
Fáklya volt kezemben és mindenki
látni akart annak a fényinél
s toltak, toltak előre és előre
és én magasra tartottam
elől a sorban,
hogy világoljak nekik.
S ők túlrohantak rajtam
s már észre sem vettenek;
s én fáklyámat begöngyölgetve,
szomorún vonultam ligetembe,
bánatosan nézvén a rohanók után.
S leültem az ároknak partján,
ültem és sírtam.
S egyszerre csak visszaözönlött
az ár, messze mögöttem véres feketén
fekete véresen tajtékzott az ár;
és korbácsosok jöttek, fejetlenek,
kutatták a zsilip felszakgatókat
és üldözők és üldözöttek
megemlékeztek az idők fáklyája felől,
melynek fényinél láttak engemet
és rám rohantak üldözők
és üldözöttek
és megtapostak.
Jött bősz csordája a huligánoknak
s nyelvét rám vetve rombolt fenemód,
jött a kárvallottaknak végtelen hada
s bosszúját tölté rajtam iszonyún,
jött a váltó idők patkány serege
s legázolt tetemem lépcsőül vette,
és a kárörvendők, károm vad örvendői.
De én a fáklyát meg nem tagadom,
ha köd van, ha vihar:
a fáklya szent.
Bezártam érte magamat
élő koporsóba.
Nincs lény, ki sérteni ne tudna,
nincs élet, mely el ne vegyen tőlem valamit,
órámat megállítottam, ne ketyegjen,
macskám kikergettem, ne doromboljon,
lámpámat kioltottam, ne világosítson én körültem:
egyedül vagyok kimondhatatlan,
egyedül kell lennem közelíthetetlen,
egyedül végtelen:
a fáklya misanthropja: én
Egyedül, egyedül, egyedül:
mig csak el nem jön az idő
a viharok után,
a tiszta, szent Napkelte,
a Fény…
Akkor fáklyám fölemelendem
a Napig!
és beleolvadok mindenestől
a Fénybe!
s ott tűnök el; ott tűnök el
ragyogó boldogan
a halhatatlan örök fényben.
Az emberiség boldog fénykorában!
Leányfalu, 1919. december (A közlés időpontja: 1925. január 1.)
Móricz Zsigmond: A sok juh meséje
Volt egyszer egy gazdag ember,
Annyi juha, mint a tenger,
Mint az árviz, ujjuju!
Számlálhatlan sok a juh.
Gazdag ember gondol egyet:
Pénzmagra szert hogyan tegyek?
Hej számadó, szóm van kenddel,
Annyi juhom mint a tenger,
Mint az árviz ujjuju,
Számlálhatlan sok a juh, –
Gondoltam én mostan egyet,
Pénzmagra szert hogyan tegyek?
Kell nekem a juhok ára,
Hajtsa kend el a vásárra.
A vásárra juhász hajtja,
Előttük egy folyó partja.
Irdatlan nagy, – Tisza-Duna
Nem lehetne ija-fija, –
A hid rajta nagyon keskeny,
Nem fér a juh csak egyesben.
Várjunk, mig át mennek renddel,
S annyi a juh, mint a tenger!
Mint az árviz! ujjuju!
Számlálhatlan sok a juh!…
– Hogyha egyig általérnek,
Folytatom majd a mesémet.
Móricz Zsigmond: A póruljárt farkas
Volt egy farkas, szörnyü éhes,
Szörnyü éhes, szörnyü mérges.
Elindult vadászni,
Bár alig birt mászni,
Olyan éhes volt szegény
Bús legény.
Megy, mendegél, meg-megáll,
Lúdcsapatra rátalál.
– Adjon isten, ludaim,
Jól vezettek utaim.
Jó egészséget tinektek,
Tudjátok, hogy most megeszlek?
– Adjon isten neked is,
Farkas bácsi, vén hamis.
Már ha muszáj, mi nem bánjuk,
Csak azt az egyet kivánjuk:
Hadd gágogjunk utoljára,
Öreganyánk nótájára.
– Giá-gá-gá! – igy a falka,
A farkas is tódit rajta.
– Au-vau! énekel,
S hess! – a liba szárnyra kel.
Ének végén hogy megáll,
Friss pecsenye messze száll
– Tyű, az apám se volt kántor,
De a fia se lesz máskor.
Soha többet ily galibát,
Ének nélkül eszem libát.
Megy, mendegél, meg-megáll,
Tarka tehént megtalál.
– Tarka tehén, jó étvágyat,
Gyomromban van vetve ágyad.
Búcsúzz el az istenedtől,
Mert megeszlek mindenestől.
– Ha megeszel, rajta lelked,
De csak előbb gyohontass meg.
– Azt megteszem. – Áll két lábra,
Keresztet vet szent hasára.
Tarka tehén fejét szegi,
Neki szalad, felökleli.
– Au! – az apám se volt pap,
De a fia se lesz holnap!
Megy, mendegél, meg-megáll,
Szürke lóra rátalál.
– No szürke ló, hál’ istennek,
Csakhogy itt vagy, megehetlek!
– Ha megeszel, még azt tedd meg,
A patkómat igazitsd meg.
– Hamar, mert már éhes vagyok.
– Hátulsó bal lábon kotyog. –
Mig a farkas nézi, fogja,
A szürke ló fejen rugja.
Hej, az apja se volt kovács
Farkasnak se kell már tanács.
Móricz Zsigmond: Vadászkompánia
Furcsa ma az
Oroszlán.
Lustán néz a
Vad után.
Játszi kedve derüle,
Társak után kerüle.
Megleli a szamarat
A rókát még hamarabb,
Ez lesz jó kompánia,
Igy lesz jó vadásznia!
Nagyot isznak előre
Szegény vadak bőrére:
Majd a szamár felhajtja,
S tőrbe csalja a róka.
I-á, i-á, fujja már,
Derék hajtó a szamár.
Róka ravasz, lesben áll,
Az oroszlán csak sétál.
Nagy vigasság, nagy zsákmány,
Osztozkodni is kék mán.
– Szamár fiam, légy okos,
A zsákmányunk oszd el most.
Feltekeri a szamár
Az eszit, hogy ossza már!
– Az igazság egyféle:
Kiki részt kap belőle!
– Bogáncsrágó szamara!
Az oroszlán rivala:
– Egyet érek én veled?
S leteriti a fülest.
Köszörüli a torkát
A róka s tart mondókát:
– Majd én osztok nagyuram!
– Próbáld meg rókafiam.
– Felséges ur, nagy király,
Mind a tied, mi itt áll!
Téged illet az egész,
Másnak ebből semmi rész.
Az oroszlán rettentő:
– Hát a tied? hizelgő!…
– Veled vadásztam, felség:
Az enyém e dicsőség!
Felderül az oroszlán,
Megbékélve gurnyaszt mán.
Farkat csóvál a róka,
Jóra fordult a dóga.