Móricz Zsigmond versei

Móricz Zsigmond: Koldus verebek

Sivít a szél, zúg a zápor,
Eresz alatt verébtábor.
Egyre azon csiripelnek,
Ennivalót hol is lelnek.
Csirip, csirip, csip,
Éhen veszünk itt.

Záporeső egyre szakad,
Éhes veréb hoppon marad,
Tarisznyát vet a nyakába,
Veti fejét koldulásra.
Csirip, csirip, csip,
Csak kap egy kicsit.

– Tyukanyókám, kérem ásson,
Rossz szivvel ma jaj ne lásson,
Istenadta szegény vagyok,
Adjon egy szem buza-magot.
Csirip, csirip, csip,
Éhen halok itt.

– Jól van, jól van veréb hugom,
Nagy inséged szánni tudom.
Ha nem adnék míg van nekem,
Megverne az Isten engem.
Csirip, csirip, csip,
Jaj be jól esik!…

Koldus veréb haza biceg,
Rakott iszák vállán fityeg;
Barátinak mutogatja,
Irigységük megpukkasztja.
Csirip, csirip, csip,
Aki ügyes csip.

– Jaj te zsobrák, jaj te gaz!
Hol vetted ezt! Mondj igazt!
– Kolduljatok, kaptok még,
Tyukanyónál van elég.
Csirip, csirip, csip,
Hanem rólam csitt!

Ketten, hárman, szégyenszemre,
Mennek egy-két buzaszemre,
Tyukanyó is fejet csóvál,
Csak kicsiny marokkal szór már.
Csirip, csirip, csip!
Magamnak sincs mit!

Van riadal veréb tanyán,
Mind fut mankó s szütyő után.
Most legyen a gazda már dús,
Seregestől jön a koldus.
Csirip, csirip, csip.
Ha nem adnak csip.

– Mit akartok, zsivány horda?
– Könyörögni jöttünk volna.
– Dolgozzatok, nincs már eső!
De szól a sok préda leső:
Csirip, csirip, csip!
Fösvény gazda, csitt!

A mankóból dorong válik,
A koldus, mint rabló áll itt.
De tyuk anyó vitéz legény:
– Csibéimet megvédem én!
Csirip, csirip, csirip, cserép,
Igy kotródik el a veréb.

Móricz Zsigmond: Misanthrop

Meghaltam és eltemettem magamat.

Élén ragyogtam az embereknek
és minden szabad volt nekem.
Fáklya volt kezemben és mindenki
látni akart annak a fényinél
s toltak, toltak előre és előre
és én magasra tartottam
elől a sorban,

hogy világoljak nekik.
S ők túlrohantak rajtam
s már észre sem vettenek;
s én fáklyámat begöngyölgetve,
szomorún vonultam ligetembe,
bánatosan nézvén a rohanók után.
S leültem az ároknak partján,
ültem és sírtam.

S egyszerre csak visszaözönlött
az ár, messze mögöttem véres feketén
fekete véresen tajtékzott az ár;
és korbácsosok jöttek, fejetlenek,
kutatták a zsilip felszakgatókat
és üldözők és üldözöttek
megemlékeztek az idők fáklyája felől,
melynek fényinél láttak engemet
és rám rohantak üldözők
és üldözöttek
és megtapostak.

Jött bősz csordája a huligánoknak
s nyelvét rám vetve rombolt fenemód,
jött a kárvallottaknak végtelen hada
s bosszúját tölté rajtam iszonyún,
jött a váltó idők patkány serege
s legázolt tetemem lépcsőül vette,
és a kárörvendők, károm vad örvendői.

De én a fáklyát meg nem tagadom,
ha köd van, ha vihar:
a fáklya szent.

Bezártam érte magamat
élő koporsóba.
Nincs lény, ki sérteni ne tudna,
nincs élet, mely el ne vegyen tőlem valamit,
órámat megállítottam, ne ketyegjen,
macskám kikergettem, ne doromboljon,
lámpámat kioltottam, ne világosítson én körültem:

egyedül vagyok kimondhatatlan,
egyedül kell lennem közelíthetetlen,
egyedül végtelen:

a fáklya misanthropja: én

Egyedül, egyedül, egyedül:

mig csak el nem jön az idő
a viharok után,
a tiszta, szent Napkelte,
a Fény…

Akkor fáklyám fölemelendem
a Napig!
és beleolvadok mindenestől
a Fénybe!
s ott tűnök el; ott tűnök el
ragyogó boldogan
a halhatatlan örök fényben.

Az emberiség boldog fénykorában!

Leányfalu, 1919. december (A közlés időpontja: 1925. január 1.)

Móricz Zsigmond: A sok juh meséje

Volt egyszer egy gazdag ember,
Annyi juha, mint a tenger,
Mint az árviz, ujjuju!
Számlálhatlan sok a juh.

Gazdag ember gondol egyet:
Pénzmagra szert hogyan tegyek?
Hej számadó, szóm van kenddel,
Annyi juhom mint a tenger,
Mint az árviz ujjuju,
Számlálhatlan sok a juh, –
Gondoltam én mostan egyet,
Pénzmagra szert hogyan tegyek?
Kell nekem a juhok ára,
Hajtsa kend el a vásárra.

A vásárra juhász hajtja,
Előttük egy folyó partja.
Irdatlan nagy, – Tisza-Duna
Nem lehetne ija-fija, –
A hid rajta nagyon keskeny,
Nem fér a juh csak egyesben.
Várjunk, mig át mennek renddel,
S annyi a juh, mint a tenger!
Mint az árviz! ujjuju!
Számlálhatlan sok a juh!…

– Hogyha egyig általérnek,
Folytatom majd a mesémet.

Móricz Zsigmond: A póruljárt farkas

Volt egy farkas, szörnyü éhes,
Szörnyü éhes, szörnyü mérges.
Elindult vadászni,
Bár alig birt mászni,
Olyan éhes volt szegény
Bús legény.

Megy, mendegél, meg-megáll,
Lúdcsapatra rátalál.

– Adjon isten, ludaim,
Jól vezettek utaim.
Jó egészséget tinektek,
Tudjátok, hogy most megeszlek?

– Adjon isten neked is,
Farkas bácsi, vén hamis.
Már ha muszáj, mi nem bánjuk,
Csak azt az egyet kivánjuk:
Hadd gágogjunk utoljára,
Öreganyánk nótájára.

– Giá-gá-gá! – igy a falka,
A farkas is tódit rajta.
– Au-vau! énekel,
S hess! – a liba szárnyra kel.

Ének végén hogy megáll,
Friss pecsenye messze száll
– Tyű, az apám se volt kántor,
De a fia se lesz máskor.
Soha többet ily galibát,
Ének nélkül eszem libát.

Megy, mendegél, meg-megáll,
Tarka tehént megtalál.

– Tarka tehén, jó étvágyat,
Gyomromban van vetve ágyad.
Búcsúzz el az istenedtől,
Mert megeszlek mindenestől.
– Ha megeszel, rajta lelked,
De csak előbb gyohontass meg.
– Azt megteszem. – Áll két lábra,
Keresztet vet szent hasára.
Tarka tehén fejét szegi,
Neki szalad, felökleli.
– Au! – az apám se volt pap,
De a fia se lesz holnap!

Megy, mendegél, meg-megáll,
Szürke lóra rátalál.
– No szürke ló, hál’ istennek,
Csakhogy itt vagy, megehetlek!
– Ha megeszel, még azt tedd meg,
A patkómat igazitsd meg.
– Hamar, mert már éhes vagyok.
– Hátulsó bal lábon kotyog. –
Mig a farkas nézi, fogja,
A szürke ló fejen rugja.
Hej, az apja se volt kovács
Farkasnak se kell már tanács.

Móricz Zsigmond: Vadászkompánia

Furcsa ma az
Oroszlán.
Lustán néz a
Vad után.
Játszi kedve derüle,
Társak után kerüle.

Megleli a szamarat
A rókát még hamarabb,
Ez lesz jó kompánia,
Igy lesz jó vadásznia!

Nagyot isznak előre
Szegény vadak bőrére:
Majd a szamár felhajtja,
S tőrbe csalja a róka.

I-á, i-á, fujja már,
Derék hajtó a szamár.
Róka ravasz, lesben áll,
Az oroszlán csak sétál.

Nagy vigasság, nagy zsákmány,
Osztozkodni is kék mán.
– Szamár fiam, légy okos,
A zsákmányunk oszd el most.

Feltekeri a szamár
Az eszit, hogy ossza már!
– Az igazság egyféle:
Kiki részt kap belőle!

– Bogáncsrágó szamara!
Az oroszlán rivala:
– Egyet érek én veled?
S leteriti a fülest.

Köszörüli a torkát
A róka s tart mondókát:
– Majd én osztok nagyuram!
– Próbáld meg rókafiam.

– Felséges ur, nagy király,
Mind a tied, mi itt áll!
Téged illet az egész,
Másnak ebből semmi rész.

Az oroszlán rettentő:
– Hát a tied? hizelgő!…
– Veled vadásztam, felség:
Az enyém e dicsőség!

Felderül az oroszlán,
Megbékélve gurnyaszt mán.
Farkat csóvál a róka,
Jóra fordult a dóga.

Móricz Zsigmond: A bölcs róka

Róka koma egy szép reggel
Összekerült egy pár ebbel.
Nagy vágyása,
Bárki lássa,
Nem volt a találkozásra.
Eburamék,
Derék komék,
Bezzeg ők a róka fajtát
Úgy szeretik, majd felfalták.

Róka uram látta, hogy most
Szégyen a futás, de hasznos.
Cselédeit biztatta hát:
Szemét, lábát, lompos farkát.

– Usgyé, fiam! No csak, vérem!
A lyukat mig el nem érem.
Siessetek, drága testem,
Ne rusnyálkodjatok resten!…

No de nyert is egér utat:
Vizsga szeme egyre kutat,
Négy jó lába rugaszkodik,
Csak a farka akaszkodik.

Addig-addig, mégis-mégis,
Haza kerül, lyukba buvik.
Itt bezzeg más,
Jó a lakás!
Mit neki már ebugatás.

Biztos tanyán béke vagyon,
Áradozik róka nagyon:

– Két szép szemem be dicsérlek,
Neked tudom, hogy még élek,
Lyukam száját hamar láttad,
Eburamék csufúl jártak.

– Négy jó lábam, be szeretlek,
Az életem megmentetted.
Az irhámat vitted roppant,
Eburamék szeme koppant.

– Hát te limpes-lompos farkam,
Majd hogy csufot tettél rajtam.
Eburamék el-elhagytak,
De te mindig csalogattad.
Láncosadta!
Ebugatta!
Nincs helyed a biztos lyukba!

Kimenj innét rögtön! – rászólt,
S kidugta, mint lengő zászlót,
Eburamék
Szemes komék,
Nézik, nézik, mi nő onnét?
Rókafark a’!
S róka rajta!…
A bölcs róka, az árva,
Igy jut ebek fogára.

Móricz Zsigmond: Kesergő

Balkarom keletre, jobbkarom nyugatra,
szegény fáradt lábaim déli sárban áznak,
megtöretett bús fejem az északi kopáron:
földre teríttettem, gázoljatok rajtam!

Nem hogy vérem hullott, nem hogy kimerűltem,
nem tudatlanságomból, koldus nyomoromból;
nem gonoszságnak miá buktam el esetten,
nem éltem fogyott el: de a becsületem!

Hazugok kihazudják, gyávák kigyávulják
gazok kigázolják maguknak a dús jövőt;
csak én nem tudtam volt, soha, magam kelletni,
csak én nem vállaltam, soha, menteni magam.

Hogy fújták, hogy fújták, kígyókövet ellenem,
hogy fenték, hogy fenték előre rám fogukat:
s én jártam, sétáltam, büszke szemmel, szabadon,
nyugati szél zilálta, keleti szél cibálta hajam.

Balkarom lenyesve, szívem fölött jár a kés,
jobbkarom lekötve, mezőimre dűl a vész,
lábaim üszkösen, koponyám lékesen,
erőm, velőm, vérem fogy.

Óh, de csak fujjátok, habzsoló vad szátokkal,
csak tajtékozzátok a förtelmes vádakat,
vágjatok, messetek, rugjatok: ítéljetek:
van még nékem istenem!

Ki, érdemlett bűnömért szabadajtott tiktek, rám,
sok káromlásimért lakatolta le a szám,
kutyakevély magyaron, öröme is vagyon tán,
ilyen példátlanul iszonyatos elbuktán.

Háborodik elmém, forrong minden idegem,
idegenek űznek, régi volt barátaim,
kenyeremet evők, óboromat ivók,
napfényes mosolyomban akik sütkéreztenek.

Nem tudok kitörni, még nem gyűlt fel oly erőm,
csak zsoltározgatva táplálgatom haragom,
bús imádkozgatva szidom a nagy egeket,
békítem lelkemet keserves bús reménnyel.

Hogy az a nagy isten, aki engem így letett,
kiteríti mégegyszer fölöttem a tenyerét,
rám szórja tetézve régi szokott áldását,
körülönt aranyos, erőverő fényivel.

Eddig sem tettem én, eddig sem cselekedtem,
hogy törtető zsivajjal kunyoráljam kegyeit,
mér adta, ontotta, rám, ingyen volt sok javát;
minek kényeztetett, tett fölfúvalkodottá.

Vagy megérdemeltem: s akkor tovább Uristen!
vagy nem érdemeltem: s akkor minek játszottál!
Óh csakhogy én itt fekszem, megtörötten, vad kínban,
kék lángok lobognak bomladozó testemen.

Balkarom levágják, jobbkarom mardalják,
két lábom parázsba, homlokom darázsba,
de forduljon csak egyet az idők vitorlája,
úgy széthánylak tolvajok, az isten se képzeli.

Álljak csak én talpra, csak még egyszer helyemen,
csak kapjam kezembe duplaélü fegyverem,
hej aki teremtett: ahogy elverem:
aki engem most gyaláz!

Nem, nem, nem! Nem, soha! Nem indulok bosszura!
Állattattam őriző: a Sötétség kapuján!
Forró szívem, véreim, glóbusotok közepén
im kitárom, átölellek, kéz a kézben, jöjjetek!

Balkarom emelném, jobbkarom emelném,
lábamra pattanni, fejem meghajtani
óhajtanám igen: s lekötve, leköpve,
lerágva, gyalázva fetrengek sírhelyemen

S gyászkönnytelen szemekkel a zordon népmilliók
környöskörül dühöngnek. Sorsom komor órái.
De szívemből fölszakad a tűz, a fény, a vulkán:
Vár a Jövő óh Magyar: az Embersors határtalan!

1920. február

Móricz Zsigmond: Róka, meg a favágó

Le is ut, fel is ut,
Róka koma futva fut.
Elől tűz, hátul víz,
Reszket benne minden íz.

Sűrű erdő, rengeteg,
Még sem talál rejteket.
Köröskörül kopó csahol,
Lába nyomán vadász lohol.

– Jaj, favágó apóka,
Bajba vagyon a róka,
Bujtasson el engem gyorsan,
Meghálálom százszorosan.

Jól van, jól van, te róka,
A kunyhóm jó buvóka.
Hanem aztán majd meglátom,
Mit ér a szó, jó barátom.

Dirr! durr! – itt a vadász.
– Hej favágó, mit csinálsz?
– Faricskálok árnyelet.
– Róka koma hol lehet?

Mondjad már, hogy láttad-e?
– Beszélgettem is vele.
– Mikor láttad? hol van? merre?
– A mult télen kószált erre.

– Hej favágó, vakapád,
Tedd bolonddá nagyapád.
Szalad már a vadász ujra,
Nem néz rá az intő ujjra.

A bütyök ujj mutogatta:
Ott kuksol az ebugatta!
Dirr! Durr! – a vadász már
A cserjében messze mászkál.

– Hóha, hóha, ne te né!
Róka koma elmennél?
Ez barátság, ez a hála?
Az igéret füstbe szálla?

– Róka vagyok, szóltál értem,
Szóval hát köszönöm szépen.
De ujjoddal azt intetted,
Hogy nem kivánsz hálás tettet.

Móricz Zsigmond: Éjféli görcsök

Felriadok a köszörülésre.
Köszörülik a kést, amellyel holnap felboncolnak.
A szívem nem birja a takarót, percekre le kell
hunyni a szemem, didergek. Hol készitették a
vésőt, amellyel a Doktor koponyám kivési?
ki vágta a fűrész fogát; mely csontom vágja.
Doktorok, nevessetek rajta, hogy mikor még
nem gondoltatok rá, hogy késetek alá érik:
a búzaszál megremegi az éjben a kaszát.
Kérem, csak adomázzanak, szeretem a vidám
kézmívest: a boncoló orvosok fütyörésszenek
és sokat nevessenek, mint az asztalos legények.
Doktorkisasszony, vegye kezébe szívemet
s megérti életem tragédiáját: kisebb, mint a másé
De szeretni jobban akart, persze legjobban
önmagát és még valakit… nem érdemes
beszélni róla, sérti őt… Óh Doktor úr, ha tudná,
hogy utálom magát, hogy tudott ilyen sintér lenni.
Jó, jó, hogy ez a leghumánusabb: én nem bírnám magát
darabokra vágni s megnézni, belőlről milyen:
De ha már tányérra teszi agyvelőm, mérje meg,
tartok rá s valahol lyuknak kell benne lenni,
itt a homlok mögött… kérem a szolgának
aki bőröm visszavarrja, adjanak egy pohár
snapszot s nehány szivart, hadd öntse le
s füstölje el szegény testvérem a drágaság gondjait:
a gond csak alkalom s ürügy a szenvedésre.
Ah semmim sincs, azt hittem egy időben,
ez az enyém, ez a test s nézd ép oly kevéssé
rendelkezhetem véle, mint a Saturnussal;
a bokámon a cédula zörög: nem én tettem rá: a tulajdonos.
Ki nem adott irásaimat égesd el szivem,
hazugok és hamisak… a kiadottakat
majd elégeti az idő… a föld szétomlása után
Homéros sem dalol… hol éri hát az emberi lélek
a Végtelent… hogy vágyom, a tűzbe, a tűzbe,
óh égessetek el… s ez sem lehet: átadtok a lassú férgeknek…
Én egy rossz gép voltam, mikor elromolt, a kerítés
tövére vetnek az ócska vasakhoz.

Álomból újra felránt, jaj, a görcs; elviselhetetlen a
hullaszag, a testem hullaszaga. De mit törődöm
akkor majd a kadaverrel, annyit se mint
egy elveszett gombbal: láttam levarrva az apám,
bököltésekkel édesapámat!… Mi köze van
a megvarrt kis tetemnek az ő gyönyörü kis testihez,
tetteihez, szavaihoz, emlékéhez, lényéhez,
a hét fiában tovább örökített tartalmához,
jelentéséhez, óh szegény tetem: óh, szomorú volt az arca!
Csüggedt szomorú, jelentett! A halálban is jelent az arca?
Milyen isten volt Ady s milyen kis csunya, jelentéktelen
összetöpörödött, jelentéktelen halott leszek én:
óh már életben milyen szomorú vagyok,
kimondhatatlan fáradt, szomorú, csüggedt, nyomorult,
megáll kezemben a plajbász, nem bír írni a kezem
a szívem elálló szomorú verése miatt: így állt meg az apám
kezében a fejsze örökre: e szomorúság miatt: nem érdemes.

És mégis a szívem remeg, úgy remeg, mint megfeszült, rezgő
húr, az ágy beleremeg; a falak és rettenettel vágom ki az
életet!… ah, csak egy vidám kocsi rohan odalenn
megrázza a házat, csattogó patkókkal mérges lovak,
hogy éjjel is dolgozniok kell, óh szegény lovak, testvéreim,
Van-e abrakotok s mit gondoltok az emberi fajról…
Már jön megint a reggel és újra látni kell az
embereket, senkit se akarok, se magyart, se németet,
se angolt, se alacsonyt, se szőkét, se púpost, se
okosat, se butát, se férfit én, se nőt…
Csak őt, csak őt, csak őt… már holnap tán megérkezik,
kiment a kertbe és én egyedül maradtam…

Budapest, 1920. február 6. (A közlés időpontja: 1925. január 1.)