Péczeli József: Fiú, leány

Egy gyermek tekintvén egyszer a tűkörbe
Látja, hogy a nénje fonnyadt, sárga, görbe,
Csudálja mellette formája szépségét,
Gyalázza nénjének rút éktelenségét.
Ki anyjához futván kezdi panaszolni,
Hogy nem szűnik öccse őt rútul mocskolni,
S a leányok dolgába hogy magát avatta,
Természet a tűkröt mert nem nekik adta.
Bölcs anyjok mindkettőt az ölébe veszi
S békéltetésökre ezt a törvényt teszi:
Ha többé a tűkör ötlik szemetekbe,
Juttassa gyermekim! kérlek eszetekbe,
Hogy te szépségedet bűnnel be ne mocskold,
Te pedig formádat virtussal kipótold.

Péczeli József: Nyúl, taksás, vadász

Egy taksásnak kincse, volt hajdan egy kerte,
Melynek falát a nyúl által hágni merte.
A kertben volt répa, bab, retek, káposzta,
Melyből egy-két levélt az éh nyúl megfoszta.
Szerette volna ő e süldőt megsütni,
De puskája nem volt, s nem tudta megütni.
E káposzta evőt sokszor riasztgatta,
De tanyáját a nyúl könnyen ott nem hagyta.
S látván, hogy nem mehet semmire ellene,
Egynehány mértföldre az urához mene,
Panaszolva, egy nyúl, hogy lakik kertében,
Hogy látta ott éve futtában s fektében
S hogy sok levélt megett, a taksás így szóla
Az úr kapott rajta s mondá hogy tesz róla.
Elmene a paraszt s két nap el nem tele,
Hogy ott termett az úr s vagy hét kopó vele.
Csakhamar a kopók, kik majd éhen halnak,
Bemennek házába ott mindent felfalnak.
Még a földesúr is megalázza magát,
S egy paraszt fröstökhöz feni éhes fogát;
A pálinkás butykost, hogy ett, előkéri,
S olyat hajt, feneke hogy homlokát éri.
Hogy a kopók s az úr, jól faltak s jól ettek,
A nyúl vadászásra egy szívvel kimentek.
Csakhamar a nyájeb akad a nyomára,
A szép vetemény közt húll egymás hátára.
S mikor a kis nyulat kergetik s riasztják,
A káposztát s paszulyt emberül koppasztják.
A földes úr futkos: itt-ott fog egy posztát,
Minden lépésével megöl egy káposztát.
Végre a zöldségnek hogy lehullt levele,
Többé a nyúl benne búvó helyt nem lele.
Így csakhamar esett a vadász markába
Ki nagy örömmel azt tette táskájába,
Ládd – mond a taksásnak – ez több kárt nem teszen
Ha több nyúl lesz, adj hírt, a puskám kész leszen.
De másnap a paraszt szörnyen elbődüle,
Látván, hogy szép kertje tovább nem zöldüle.
S azonban házában mindenét megették,
Azok, kik szép kertjét kietlenné tették.
Síra keservesen s szívéből megbánta,
Hogy e szegény nyúlnak halálát kivánta.
Minthogy ő azt vette oly iszonyú áron,
A milyen kárt nem tesz tíz nyúl egész nyáron.

Ti, kiknek az ügy s per mindennapi kenyér,
Látjátok, hogy sokszor többet veszt a ki nyer.
Egy kis boszút és bajt, jobb hát elszenvedni,
Mintsem nagy költségű perbe keveredni.

Péczeli József: Kígyó, reszelő

Egy éh kígyó bement egy kovács műhelybe,
Acél reszelőre hol talál egy helybe,
Ételnek vélvén azt, rámegy hogy felfalja:
Azonnal nyelvével szívja, szopja, nyalja.
Örül a reszelőt hogy jó formán vérzi,
De a maga vérit hogy issza, nem érzi;
Az acél vériből szegény addig szopott,
Hogy a maga nyelve már csaknem elkopott.
Végre a reszelő megszánja bús sorsát,
Mondván. Míg belőlem elnyalhatsz egy morzsát,
Előbb nyelved és szád búcsút vesz magától:
Én csak időnek félek a fogától…
Nektek szól e lecke, kik az ártatlannak
Hírét marcongjátok, s nem árthattok annak,
Mert marástok után nem maradnak sebek,
Oh, holdat ugató veszett s dühös ebek!
Érc gyanánt van neki a hű ártatlanság,
Melyben kitördeli fogát a hazugság.

Péczeli József: Juhász, szamár

Egy juhász egy szamárt a vásárra, hogy hajta,
Mint vigye, sokáig tanácskozott rajta,
Végre azt találta legszebb s jobb módjának,
Hogy négy lábát összekösse szamarának,
S fiastul egy rúdon veték a vállokra.
Így menvén, akadtak némely utasokra,
Kik mondják: “Juhászok tán elment eszetek,
Hogy e szép báránykát még boton viszitek.
Jobb volna, ha sorra ülnétek hátára
Úgy elérhetnétek jobbkor a vásárra.”
Akkor elszégyenlvén mind ketten magokat.
Eloldák bepólált ékes szamárjokat,
Vén farát a juhász a hátára tette,
A fia sebesen gyalogolt mellette.
Ismét utasokra csakhamar találnak,
Kik rajtok bámulván, útjokban megállnak:
“Nézd a szép paripán magát mint mereszti
A vén juhász s gyalog gyermekét ereszti.
Ha jó apa volna, maga leszállhatna
S izzadó fiának pihenést adhatna.”
Ezt hallván a juhász, magát földre veti,
Gyalog megy s helyébe fiát felülteti.
Csakhamar akadnak más utas csatára,
Kik veték szemöket a juhász fiára,
“S mondják: szép gyermek vagy, táthatod a szádat,
Ki gyalog ereszted megőszült apádat,
Jobb volna mind ketten ha rá felülnétek,
Így ő nem izzadna, s együtt mehetnétek.”
Az ellankadt juhász e szót megfogadja,
Hátul ül, s a kantárt a fiának adja.
Hirtelen találnak még más utasokat,
Kik szánván alattok nyögő szamarokat,
Kezdék a két juhászt sokképen nevetni,
Hogy tán a hollóknak akarják azt vetni.
Akkor a szamárról mindketten leszállnak,
Gyalog mennek, s megint másokra találnak,
Mond az egyik: “Pajtás láttad mássát ennek?
Nézd paripájok van, mégis gyalog mennek,
De kutya egye meg, én úgy nem uralnám,
Hanem felülnék rá, s napestig nyargalnám.”
Akkor a vén juhász tekintvén fiára,
“Írd fel ezt, mond néki, szíved táblájára:
Hogy könnyebb a Dunát fél markodba venni,
Mint mindennek kedvét dolgaidban tenni.”

Péczeli József: Légy, hangya

A légy disputála egykor a hangyával,
S e nagy dolgos felett kérkede magával:
Bizonyára – úgymond – elveszett az eszed,
Hogy te paraszt féreg magad hozzám teszed.
A királyoknál van nekem kész asztalom,
Mikor kell a legszebb dámát megcsókolom.
Mi van az oltáron még azt is megnézem
S már Jupiter előtt kiveszem a részem.
De a hangya erre oly jól megfelele,
Hogy a légynek eltölt szeme szája vele.
Király asztalához senki nem hív téged,
Azért is ott minden neked ellenséged.
Mindenünnen mivel nincs arcod, kivernek,
Kész ellened mindig keze az embernek.
A mely helyre egyszer leülsz vagy leszállasz,
Többnyire te abból többé fel nem állasz.
Én a más asztalát, mint te, meg nem lesem;
Mert magam élelmét bőven megkeresem,
Mikor itt s ott cincogsz, én az egész nyáron
Dolgozom, az időt megvévén nagy áron.
S mikor ti megfagytok henye s ocsmány legyek,
Rakott tárházamba ősz végén bemegyek.

Az láthatja magát a rest légy képében,
Ki dicsekszik csupán nemes levelében,
Mely mint a név régi ősiről maradott,
Kiknek virtusokhoz ő semmit sem adott;
Ki egy rongyos mentét ha vethet előre,
Utálva néz alá a szántó-vetőre.
De mikor az ilyen egy-két agarával
Hétről hétre nyúlász, hol negyed magával,
Azután itt s amott máson él arcára;
Élelmet keres az, december havára,
Meleg verejtékkel földét zsírosítván
Hazáját s királyát ekként gazdagítván.

Péczeli József: Favágó, Mercurius

Egy víz partján egykor egy jobbágy fát vága,
S némely száraz ágért egy fűzfára hága.
Azonban fejszéje, melyet kölcsön kére,
Kezéből beesett a víz fenekére.
Ezt látván elfakad sírva, s mond: “Istenem!
Látom minden gonosz megesküdt ellenem,
Gyermekimnek otthon nem lévén kenyerök,
E kis fán reménylem hogy négy poltrát nyerek,
Azon egy kenyeret vehetek számukra,
S nem néznek ma estve éh szemmel anyjukra.
De íme, a honnan boldogságom várom,
Látom reménytelen, az neveli károm.
E fejszét nem lehet többé megtalálni
S már azért legalább négy nap kell kapálni.
Éhen hal meg addig szegény házam népe.”
Így sírt, Mercurius mikor hozzá lépe,
S mond neki: “Ne búsulj a fejszén, jó paraszt:
Meg lesz, ne félj semmit, megtaláltam én azt.
S egy szép arany fejszét nyújtván jobb kezével
Reménylem fát vágtál, monda, e fejszével.”
Melyre az éhen holt kegyes paraszt így szólt:
“Uram! az én fejszém oly szép fényes nem volt!”
Ő megelégedvén ez igaz szavával,
S megint megkinálja egy ezüst baltával.
“E volt hát a tied?” De a vén tagadja
S szavát Mercurius ismét helyben hagyja.
Végre egy vas fejszét előtte felemel;
“Uram ez az enyim!” a vén vígan felel;
Nem örülne jobban egy vak két szemének,
Mint ő örült szegény a meglelt fejszének.
Pajtásihoz megyen ily örömmel tele,
S beszéli, miként bánt Mercurius vele,
Hogy arany és ezüst fejszékkel kinálta;
De ő a magáét bennök nem találta.
Mond erre egy jobbágy: “Ugyan bolond voltál,
Az arany fejszére hogy ekképen szóltál.
Én ráhagytam volna ötszáz csegélyével;
Mert felért volna az ezer vas fejszével.”
Így szól s a magáét a vízbe bocsátja:
“Add elő a fejszém, jó Mercur” kiáltja
Mercurius eljő ordító szavára
S egy szép arany fejszét oda visz számára,
S kérdi, ismer-e e drága fejszére?
“Úgy van, mond a jobbágy, enyim csegélyére;
A ki csinálta is megtudnám mutatni,
Húsz, harminc tanuval megtudnám vallatni.”
“Megőszült vén disznó, Mercurius felel,
E csalárd hazugság helyt vén szádban hogy lel.
Mivel hogy e hazug bizonyságot tetted;
Keressed fejszédet a hová vetetted”…
Azonban a másik jó jobbágy számára
Adja a két fejszét Jupiter szavára.
“Jó szívedért paraszt, mond e béred leszen,
Tudd meg, hogy a jókkal Jupiter így teszen.”

E pogány mesének ez rövid értelme
Hogy a jók körül jár az Úr segedelme,
Utál az ő lelke minden hazugokat
S mind a két világon megveri azokat.

Péczeli József: Király és kapás

Egy király utazván, egy mezőn megszállott,
S egy paraszttal, ki ott kapált, szóba állott.
Jó ember! serény vagy látom a munkában,
Izzadásod bére mi lehet napjában?
Négy garas, jó uram, a kapás felele,
Igen kevés, mond ő, hogy éred meg vele?
Egy napról más napra egyen erőt veszek,
Egyet interesre, jó kéznél leteszek.
Eggyel fizetgetem régi adósságom,
A negyedik garast mindíg sárba vágom.
A király elhülvén nem várt bátorságán,
S okosan tréfáló szava fontosságán.
Elment, s e szép mesét sokaknak feltette,
De hogy senki köztük azt meg nem fejthette,
Végre a vén kapást magához hivatta,
Ki tréfás szavának ily értelmét adta:
Az első garassal éltemet táplálom,
S erőt veszek, mellyel a földet kapálom.
A másikkal fiam ruházom s nevelem,
Kinél interessel azt egy nap meglelem.
Régi adósságom eggyel fizetgetem,
Mert mint lehet, azzal vén atyám tengetem.
Negyedikkel tartom egy eladó lányom,
S azért mondám, hogy azt mindig sárba hányom;
Mert ez vissza nekem nem fogja fizetni,
Ha férjhez megy, majd rám ügyet sem fog vetni.

Mint a föld, mely az ég meleg zsírját issza,
A belé szórt magot bőven adja vissza:
Úgy amit költöttek szülétek reátok,
Vénségökben fiak nekik megadjátok.
Ti is, lányok, ebben restek ne legyetek,
Szembe tűnő példát sőt abban tegyetek,
Hogy hazudott a vén utolsó szavába,
Mert a rátok költ pénz nem hull a Dunába.

Péczeli József: Patkány, béka, gém

A ki az együgyűt hálóba keríti,
Végtére magát is veszélybe meríti.
Egy éh patkány egyszer ment volt a víz szélre
Oly céllal, hogy által úsz a túlsó félre.
Hol egy szérűs kertben látott sok asztagot,
S remélte hogy lél ott holmi elhullt magot.
De mihelyt a vízbe ment, az őt elcsapta,
S tajtékzó habja közt forgott mint egy labta.
Inkább akarván hát tűrni, mint megfúlni,
Felejté a búzát, s kezdett megfordulni.
A béka hogy látta szörnyű tünődését;
Tetette szép szókkal megilletődését.
Szegény! be fuldoklott, messziről sohajta,
S gyorsan oda úszott, hogy segítsen rajta.
Jó patkány, hogy jól élj amaz asztag alatt,
Köss kettőnk lábára, így szól, egy fonalat,
Épen most akarék a más partra úszni,
S téged is örömmel által foglak húzni.
Az éh patkány vidult ily jó tanácsára,
S fonalt köt a béka s a maga lábára.
Így aztán jutottak a tó közepére,
S a hitszegő béka lebújt fenekére.
Ez álnok hajós már sok egért így elcsalt,
A fonalnál fogva fenékre vont s felfalt.
De az izmos patkány soká ellent állott,
S ím egy prédát leső gém a partra szállott;
S hogy a vízen mozgó patkány tünt szemébe
Oda menvén, vette öblös kelepébe.
Azonban a cérnán amazt is felkapta,
S az utassal együtt a révészt felcsapta.

Igazán a jószág, mely hamis úton gyűl,
Végre is idegen s gonosz kézre kerül;
Sőt hányszor nem láttuk, hogy az ily kincs tére
Az álnok módokon gyűjtőnek vesztére.

Péczeli József: Vad koca és malacai

Egy vad koca hatot ellett egy időben,
Mikor szűken termett a makk az erdőben.
Híven tartá őket, míg győzte szoptatni,
S majd erős étkekre kivánta szoktatni.
Ily célból egy öreg bikkfához vezette,
S előttök a lehullt megért makkot ette.
Melybe a malackák hogy belé haraptak,
Érezvén jó ízét, nem soká rákaptak.
De hogy a makk lassan hullt, megunták várni,
S hogy hiába kellett a fa alá járni.
Azt röfögték, hogy azt kidűtni kellene,
De bolond eszöknek anyjok állt ellene,
Mondván, hogy az étel tovább kell még mánál,
Nincs pedig az erdőn több e makkos fánál,
Mérgökben mint a tők, vállakon a serték
Bár felálltak, mégis illetni nem merték…
De csakhamar történt a vénnek halála,
Melyet az árva nyáj azért nem sajnála,
Mert már a mi tetszett, a fával tehették,
S elterült makkjait bővebben ehették.
Más nap túrni kezdték azt egyakarattal,
Soká az izmos fa küzdött mind a hattal,
Sok ujjával a föld gyomrát megragadta,
Mintegy szánván őket, fejét csóválgatta.
De mikor kiásták ágas gyökereit,
S elrágták zsírjának s éltének ereit,
Lerohan a földre rettentő zúgással,
Mintegy ezt kiáltván panaszló morgással:
Próbálatlan vadak! jól van, megbánjátok,
Hogy hű dajkátokat bennem kitúrjátok.
Ők látván, hogy eltölt makkal a fa alja,
S hogy elnyúlt a földön felső s alsó gallya,
Örültek e kivánt megnyert lakadalmon,
Jól lakva hevertek vígan a makk halmon;
Mihelyt felserkentek, azt szabadon ették,
S hogy már zsémbes anyjok nem röfög, szerették;
De e víg békesség nem sokáig tarta,
Mert szűkülvén a makk, egyik a mást marta,
S nyolc napra azután, hogy étkök elfogyott,
Az árva nyáj éhen mind egymásra rogyott.

Sok szülék javai mint e fa úgy járnak,
Melyeket nehezen a rossz fiak várnak.
Csak alig dugatott földbe hideg testek,
Már pompára költik azt, a mit kerestek,
Minden nap vendégség, tánc, muzsika nálok,
A szép köntöst szebbek, a bált váltják bálok.
A szülék próbálván, mely sok törődéssel
S gonddal gyűlt a jószág, megérték kevéssel,
Jó helyre pénzöket interesre adták,
Azt is a mi bejött, bölcsen takargatták;
De az interessel ezek be nem érik,
A másutt tenyésző tőke pénzt felkérik.
Sőt kölcsön is kérnek, förödnek vígságban,
Míg lassankint fülig ülnek adósságban.
Mely miatt ártatlan gyermekeik végre,
Pompás rangból jutnak kevély szegénységre.

Péczeli József: Méhek, herék

Meg lehet esmérni kit-kit munkájáról,
Mint a sast körméről, s a tehént vajáról.
A munkás méhecskék egykor mézt csináltak,
Melyen a rest herék soká disputáltak.
Nem tudván magok közt lépni egyezségre,
A darázst bíróul választották végre.
Ki jó pénzért előállván hívásokra,
Függeszté füleit a bizonyságokra.
Barnák, s kurták azok, a tanuk így szóltak,
Kik ott táboronként repdestek, s danoltak.
A méhek rettegtek, látván, hogy ővelek
S a herékkel közös a nevezett jelek.
Sok egyéb tanukat a darázs esketett,
Semmi bizonyosra de mégsem mehetett.
Előhívattatta a dolgos hangyákat:
De ezek sem tudtak adni több próbákat.
Két hónapja immár, mond egy, hogy foly perünk,
Munka ideje van, s mindnyájan heverünk.
Azonban költséggel tartjuk is a bírót,
Ő eszi a vajat, mi isszuk az írót.
Miért húzza vonja perünk ily sokára?
Lépjen a dolognak az igaz okára.
Csináljunk mindketten ma mézet előtte,
Így meg fog tetszeni, a lépet ki szőtte.
Nem jó lessz! a herék rútul kiabáltak,
De minthogy a méhek örömmel ráálltak;
Az értelmes bíró közöttök széjjelnéz.
Tudom már én, úgymond, kiké legyen a méz,
S azt nagy dicsérettel adta a méheknek,
S éhes szemek koppant a felpereseknek.

Így kéne ítélni: gyakran a törvények
Az ártatlan perest bészívó örvények.
Így processzus gyanánt a bölcs biró lenne,
S tiz-húsz esztendőre egy kis ügy nem menne,
De addig pereltünk sokszor mi egy csigán,
Hogy mikor megnyertük, osztoztunk a haján.
Azt ami benne volt, a bíró kiszopta,
S a hosszas processzus időnket ellopta.
A törvénykönyv oly vólt, mint egy sűrű csere,
Hol megbútt, akinek hamis volt a pere.
A rejtekhelyt néki pénzért megmutatta,
Ki lelke kárával rossz ügyét folytatta.
De már bölcs Józsefünk itt is fáklyát gyújtott,
Hogy e szövevényben járjunk, fonált nyújtott.