Péczeli József versei

Péczeli József: Egy szegény házaspár

A reménység hajtja hajónk vitorláját,
Ez enyhíti soknak kínzó nyavalyáját.
Akinek vállain sajtol a szegénység,
Kincsesház gyanánt van annak a reménység.
Egy ülő tyúkja volt egy új házaspárnak,
Melynek örült, mint egy pénzzel rakott várnak.
Jövendő sorsukat ezen építették,
S hogy jobban őrizzék, ágyuk alá tették.
Egyszer hogy feküsznek pokrócos ágyokban,
Búsulni kezd a férj s fejét töri sokban.
Nagyot sóhajt s így szól: “Hogy éljünk, feleség?
Íme nincs házunkban két napi eleség.”
Erre felel Kató: “Mitől kéne félnünk,
Úgy látom jó uram, könnyű lesz elélnünk.
Rövid időn tyúkunk tojásit kikölti,
Egy kis csipogó nyáj házunkat betölti.
Felnevelem én azt, s lesz tíz tyúk belőle,
Húszat fog tojni egy, hiszem azt felőle.
Ebből jövő nyáron kétszáz csirke leszen,
Mely egy garasával négyszáz poltrát teszen;
Ebből élhetünk is, veszünk is két kocát,
Meghizlalására tököt, kukoricát,
Lesz hét-hét malaca mindenik kocának,
Eladjuk, s több hasznát vesszük az árának;
Mert ragasszunk rajta két lovat s szekeret,
Így lesz meg mindenünk, amit szívünk szeret.
Ezen egy nap megyünk fáért az erdőre,
Másnap a malomba, onnan a mezőre,
Vásárra nyargalunk Váradra s Budára.
Így víg lesz életünk, s megjő lovunk ára.”
“Hová mégy, mond a férj, e fáradt lovakon,
Holott nem voltak még sem fűn sem abrakon?
Már látom, mindaddig kínzod szegényeket,
Míg a kutyák velök nem töltik bélöket.”
Káromló szókra is haragjában fakadt,
S olyat rúg az ágyon, hogy mindjárt leszakadt.
Kató a két kancán mindaddig nyargala,
Hogy eltört a tojás, s a kotlós meghala.

Lehet reménységgel sorsunkat enyhítni,
De egy szalmaszálon nem kell várt építni.

Péczeli József: Vadász, kopó

Egy kopója vala egy Nimród fiának,
Ki híven és gyorsan szolgála urának.
Hallván a kürt hangját, táncolt örömében,
Reménylvén, hogy az nap jár ura kedvében.
“Ha ki nem fogy, úgy mond, belőlem a pára,
Egy őzet hozok ma gazdám konyhájára.”
Urának tetszését mindig betöltötte,
A nyulat futtában sokszor elütötte,
A fürjet s a fogolyt csúszkálva megleste,
A barlangban elbútt szarvast kikereste.
A vaddisznóval is bátran szembe szállott,
S ha megkapta fülét, a vadkan megállott.
Végre a jó kopó lábai lassúltak,
Meggyengült szaglása, s fogai kihulltak,
Fösvény ura mégis vitte egy időbe’
Vén ebét vadászni egy sűrű erdőbe.
Hogy látott egy disznót az eb egy fa alatt,
Felejtvén vénségét, bátran neki szaladt,
Megragadta fülét négy odvas fogával,
De kitört, s a vadkan elvitte magával.
A vadász kopóját ütötte s vétette,
Régi szolgálatját mind elfelejtette.
“Ne verj, mond a kutya, nem kiméltem magam
Megragadtam, de ládd elvitte a fogam;
Meg mutattam hozzád hajdani hűségem,
S hogy elment, okozzad megaggott vénségem.”
De nem tett az semmit ura vad szívének,
Mert megrontá fejét régi jó ebének,
S hogy tovább házában hasznot nem tehetett,
A kenyérhéjban is keveset ehetett.
Mikor ásítással néha enni kére,
Mocsok vagy egy dorong lett urától bére.
Az éhség gyötrelmit sokszor alig állta,
Mégis hízelkedett s a farkát csóválta;
Mikor más társai gazdagon ettenek,
Zab kenyér héjt neki alig vetettenek,
S mindaddig szenvedte a rágó éhséget,
Míg sok kínjainak halál vetett véget.

A kopó sorsára jut sok öreg szolga,
Így van a többek közt a szegény pap dolga;
Tíz s húsz esztendeig szolgál egy helységben,
Adnak neki kicsit míg van egészségben,
De ha elbetegszik vagy jut vénségére,
Csak nem éhen hal meg, mert nincs egy fillére.
Csak a magyarnál van e szeretetlenség,
Nem bán így papjával ennél több nemzetség,
Hanem ha leszedte ereje virágát,
Megtámasztja aztán élte száraz ágát,
Szíves gondja vagyon minden csemetére,
A mely ragaszkodott e fa törzsökére;
De itt, még sok kő szív örül s kacag rajta,
Ha látja, hogy itt s ott koldul a papfajta.

Péczeli József: Jupiter és minden állatok

Jupiter hítt minden állatot elébe,
Melyet táplál a föld tágas kebelébe,
Igérvén, hogy a ki okosan kér tőle,
Nem fog visszatérni üresen előle.
Elő áll elsőben s felkiált a majom:
Nekem nagy Jupiter nincsen semmi bajom;
Szám, szemem és orrom, olyan van mint másnak,
Nincsen semmi helye nálam a sírásnak.
Ábrázatom semmit nem vethet szememre,
Nem volt még panaszom semmi tetememre.
Hiszem, medve bátyám nem fog így felelni;
Ocsmányabbat nála, mert nem lehet lelni,
Talán mikor szegényt formálni kezdették,
A sok munka között félbe felejtették.
Tudom, hogy formáját soha nem véteti,
Ha esze lesz, magát ő le nem festeti.
A medve elő áll, s nem panaszkodik;
Sőt szép formájában majd felfuvalkodik.
Mikor teremtésid, Jupiter, számlálom,
Magamat közöttük legszebbnek találom.
Illő becsületet adok minden nemnek;
De az egy elefánt nem tetszik szememnek.
Nem hiszem hasonlót, hogy lásson magához,
Adni kellene még sokat a farkához,
Elkéne két fontot venni a füléből,
Így talán valami lenne még testéből.
Rútul hányták össze szegényt vasvillával,
Hogy megelégedjék, nem hiszem, magával.
Az elefánt eljött s panaszra a száját
Meg nem nyitá, inkább dicséré formáját.
Szörnyű nagyságáért szólta a cethalat,
Hozzá képest, úgymond, nem vagyok egy falat.
Sokkal jobb lenne ő halomnak vagy hegynek;
Mintsem az állatok közűl lenni egynek.
A hangya is eljött s nem mutatta mérgét,
Kicsinynek találta az egy búza férgét.
Ez mondá, hogy nála még kisebbek mások,
A kikhez képest ők megannyi Atlások,
De az ember végre olyan bolondul szólt,
Hogy majd minden állat nevettében megholt.
Nagy Jupiter – mond egy – szép az én termetem;
De a János orrát szüntelen nevetem.
Péter szomszédomnak olyan nagy a szája,
Mint egy vámkerekű-kalap karimája.
Mit nem kén mondanom az István lábáról,
Vagy a Kató komám felpúpzott hátáról,
Kedvére szapulni már elkezdé Borkát,
A mikor Jupiter bedugta a torkát.
Minden állat úgymond, ki maga nemével
Megelégszik; szabad, menjen el békével.
Két rút bőr tarisznyát ada az emberre,
Ő volt legbolondabb, ő volt méltó erre.
Egyiket megtömte maga sok bűnével,
A másikat pedig mások vétségével.
Az elsőt enyvezte neki a mellére,
Másikat szegezte háta közepére;
Így mikor egyebek hibáit neveti;
Irva vagynak hátán maga itéleti.
Minden ember hiúz a mások bűnébe’,
De nem szeret nyúlni a maga keblébe.

Péczeli József: Sas, teknősbéka

A teknősbéka látta egy időben,
Mint repül kedvére a sas a felhőben;
Mint viszi az égig nehéz tetemeit,
Mily bátran szegezi a napnak szemeit,
Mikor ő neki kell vagy a földön csúszni,
Vagy egy senyvedt tónak kákái közt úszni.
Így beszélt kevélyen, s egy nap el nem mula,
Hogy púpos hátával utána indula,
S hogy feltett céljára jobban rá mehessen,
Ez erdők urával verset repülhessen,
Nem tudván felfelé földről emelkedni,
Magas hegyről kivánt neki ereszkedni.
Sok hónapok mulva ér egy kősziklára,
Innen bátran magát ereszti szárnyára;
Repül, de lefelé, esik nyakra főre,
Ezer darabokra szakad húsa s bőre.

Sok irigyek nézik öldöklő szemekkel
Azokat, kik feljebb repülnek eszekkel,
S nem tudván az égen velök versenyt úszni,
Rágalmazó szókkal kezdik lejebb húzni.
Mint tollai bírják, kiki úgy repüljön,
A más sorsán s eszén senki ne zöldüljön.

Péczeli József: Tengeri hajós, vad népek

Egy tengeri hajós e széles világot
Kerülvén, gondosan bejárt sok országot,
S talált oly nemzetre a több népek között,
Mely még a vadaktól kicsinyt különbözött.
Kinek-kinek makk volt, gyökér s fű, étele,
Ruhája, a mit ád a természet vele.
A borzas tél fagya már szintén beállott,
Hogy szigetökbe ő történetből szállott.
Bámult azon, hogy ott híre sincs a háznak,
Ki vannak tétetve hónak s zúzmarának,
S egyszersmind szüntelen a vadaktól félnek;
Szánta őket, hogy sok kín s inség közt élnek.
A mint tudott szólni velök sok jelekkel,
Megértette bajjal azt húsos eszökkel,
Másutt az emberek, hogy házat csinálnak,
Melyben télen nyáron kész szállást találnak.
A mely szók oly nagyon nekik megtetszettek,
Hogy tüstént mindnyájan fát s nádat metszettek,
S már a ház karóit kezdték is leütni,
Hogy a kies tavasz fénye kezdett sütni.
Ezt látván, az erdőt a nyakokba veszik,
Többé a munkára kis ujjok sem teszik.
Majd ismét beállván a tél szörnyű fagya,
Ki-ki a házhoz kezd, melyet félben hagya,
De akkor is a nap hogy besütött rájok,
Megint félre teszik kedvetlen munkájok.
Azóta ők mindig építenek télben,
De minden tavasszal dolguk hagyják félben,
Úgy hogy ma sincs nyoma még nálok a háznak:
Nyáron heverésznek, s egész télen fáznak.

Hasonlók vagyunk mi ezekhez sok részben,
Míg nyár van, hogy tél lesz nem is vesszük észre.
Mintha mindig élnénk, időnk bőven költjük,
Drága ifjúságunk sok vétkekben töltjük.
A halál ránk ijeszt, s majd mindent igérünk;
De ha a kín után víg napokat érünk,
Hamarább eltünnek a szép igéretek,
Mint a betűk, melyek a vízre metszettek.
Így mindig rosz éltünk, csak szájjal jobbulunk:
Fő munkánk félben van a mikor kimulunk.

Péczeli József: Farkas, gólya

Egy farkas egy dögöt úgy falt, majd megszakadt,
A mikor egy nagy csont a torkán elakadt,
A sír száján lévén minden állatokat
Kére, hogy húzzák ki s igért nekik sokat.
Rajta a gólyának szíve megindula
Látván hogy kínjában már csaknem megfula.
A farkas e végre eltátja a száját,
S torkába a gólya bedugja az orrát.
Kiveszi a csontot, megtartja életét;
Jó tettéért végre, kéri igéretét.
Szemtelen vagy gólya – a farkas felele –
Elvitted a nyakad, elégedj meg vele,
Mely könnyű lett volna nékem azt bekapni
S mikor torkomban volt, gégéd elharapni.

A mely lélek utál minden csalárdságot,
Nem tanul az innen háládatlanságot.
Ha egy háládatlan, a földnek nagy terhe
Ugyan nyög ma, mert sok az efféle here.

Péczeli József: Cserfa, nádszál

Egy felséges cserfa, mely ékes fejével,
Az eget verdeste, s számos levelével
Sok faluknak környül nagy árnyékot ada,
S hűvöst az utasnak, a ki elfárada.
Az erdőknek dísze egy szél lengzésében
Hogy látott egy nádat egy patak szélében,
Hogy látja mint hajol, s mint esik hasára,
A leglassúbb szélnek csendes fúvására:
Megszánta felettébb ezt a karcsú legényt,
Hogy minden kicsiny szél így ingatja szegényt,
S mond neki: “Oh nádszál a természet soha
Nem lehetett hozzád már jobban mostoha,
Termeted művében felettébb hibázott,
Hogy ily kis erővel egy nagy szált ruházott.
Azonban ültetett a tavak szélére,
Hogy tárgyul tégyen ki a szelek mérgére;
Legalább hogy ha már én mellém plántálna,
A szélnek könnyebben kis erőd kiállna,
Nekem ládd a felhőt éri szép termetem,
Erős a derekam, a szélt csak nevetem.”
“Nagyon megelégszem, mond a nád, sorsommal;
Kivált boldog vagyok hajló derekammal;
Mert ha a szél eljő, leütöm fejemet,
Így őrzöm ellene gyenge életemet;
Látván a szél, vele hogy szembe nem szállok,
Elmegy, s akkor én is újonnan felállok
Te minthogy nem akarsz, mint mondod hajolni,
Tudd meg, mérge előtt hogy megfogsz romolni.”
A hajló nádacska el sem végzé szavát,
Hogy egy szél tövestül kitépé a cserfát.

Sok kevély járt már így, a ki mást meghaladt,
S nem akart hajolni az Úr keze alatt.
A nyomorúságnak hogy rá fútt szélvésze,
Egy nap semmivé lett neve, pénze, esze.
Boldog vagy te szegény, mert nincs ellenséged,
Ha eljő a szélvész, elmegy, nem bánt téged.

Péczeli József: Béka, sőre

Egy meghízott sőrét, hogy látott egy béka,
Az irigység miatt dülledt az ágyéka.
Irígylem így szóla, szép teste állását:
Szeretném, ha bennem szemlélhetném mását.
Hogy azért nagysággal őtet felülmulja,
Régi ráncos bőrét mint tudja, felfújja.
Kérdi a társától: Vagyok-e már oly nagy?
Dehogy vagy, felel az, de száz résznyi sem vagy.
Ismét fújja magát minden erejéből,
Úgy hogy már szemei dülledtek fejéből.
Kérdi ismét: Pajtás! nagyobb vagyok-e már?
Dehogy vagy, mondja az, oh ostoba szamár!
Rajta ismét, bátor ereje fogy s eped
Addig fújja magát, hogy egyszer megreped…

Mit nevetsz oh ember, csak nevet cserélek,
De e kis mesében te rólad beszélek:
Minden kicsiny burger örömest gróf lenne,
Ritka nap mulik el, hogy bálba ne menne.
A szegény a bárót akarja követni,
Kölcsön kér s azután nem tud megfizetni.

Péczeli József: A rák, s a leánya

Egyszer sétálni ment egy rák a lányával,
S látja miként csúsz mász hátra a farával,
Mond neki: “Jaj hogy mégy szerelmes leányom,
Ha intlek, a borsót, látom falra hányom.
Kérlek gyöngy remekem, töltsd kedvem csak ebben,
Tartsd fel ékes fejed, lépj egy kicsit szebben.”
“Jó anyám mond a rák, bár én hazug légyek,
Ha a mint te sétálsz, én is úgy nem mégyek;
Kis koromtól fogva mint jársz te, azt nézni
Nem szünöm, s menésem a szerint intézni.”

Igaz példabeszéd, nincs benne tagadás,
Száz intéssel felér egy jó példaadás.
A gyümölcs nem messze esik a fájától,
Keveset különböz a lány az anyjától.