Péczeli József versei

Péczeli József: Békák, gólya

Szabad társaságban hogy megúntak lenni,
A békák egy királyt akarának tenni.
Bolond szándékukon Jupiter nevetett,
S e balgatag népnek egy lécet levetett.
Hallván a csattanást a tó fenekére
Reszketve lebúvtak míglen egy végtére,
Mint legbátrabb vitéz változtatta helyét,
Kijött, a királynak hogy meghajtsa fejét.
Látván, hogy csak egy léc, kiált a többinek:
Jertek nem kell ettől rettegni senkinek.
E szóra a békák csoportosan gyűlnek,
S kegyelmes királyok hátára felülnek.
S hogy azt bemocskolták minden undoksággal,
Új királyt kérének rút kuruttyolással.
Oly gólyát, a melynek fél sing volt az orra
Bocsáta Jupiter akkor minden tóra,
A ki is közöttük kedvére békászott,
A béka előtte hiába bújt s mászott.
Kelepes urának a nép hogy nem örül,
Könyörgéssel veszi Mercuriust körül.
Kéri, Jupiterhez érte visszatérjen,
Nyomorult fejöknek hogy más királyt kérjen,
Mert a gólya abban királyságát teszi,
Hogy egyenként őket öldösi és eszi.
De Jupiter nekik csak e szót felelte,
Hogy a mit keresett, azt a nép meglelte…

Ti, kik szabadságtok másnak eladtátok
Tűrjetek, hogy nagyobb rossz ne szálljon rátok!

Péczeli József: Majom s vadak

Hogy az oroszlántól távolka estenek,
Egy csere vadjai oly tisztet tettenek,
Ki bajokban tudjon jó tanácsot adni,
S a királyhoz mindig ne kelljen fáradni.
Hogy eszét a majom sokszor kimutatta,
Többnyire minden vad voksát ő rá adta.
Mihelyt e tisztséggel őtet felruházták,
Magokat előtte földig megalázták.
Úgy nőtt titulusa a csapodár szájban,
Mint árad a Duna május vége tájban.
Az új tiszt felfúván szívét tisztségében,
Alig hágott földre rút kevélységében.
Egyik a másikat bár tépte, nem bánta,
Az ok nélkül halált szenvedőt nem szánta.
Az öreg és árva sorsán nem könyörült,
Csak a cifra s pompás titulusnak örült.
Ha hívták bajokban néha segítségre,
Míg urazták, addig a gonosz ment végre;
Titulusát pedig ha ki meg nem adta,
Rá sem nézett, s ügyét még meg sem hallgatta.
Azért is ellene sokan kezdtek zúgni,
Egyik a másiknak mormogással súgni,
Hogy mikor bajokban a királyhoz mennek,
Száz résznyi titulust nem adnak, mint ennek.
Kivánt választ nyernek, várát meg is járják,
Míg ezt itt urazzák, s voksot állva várják.
Így minden a majmot végre megutálta,
S csak négy öt eb farkát körülte csóválta.
Mit ér, hogy fél árkust befog titulusunk,
Ha nincs valóságos érdemünk s virtusunk.

Adassék e levél diktátor Syllának,
Így írták Rómában, a fél föld urának;
Mert okos volt a nép, nem jobbágy, nem szolga,
A virtus, hírnév volt mindennek fő dolga.

Egy jele a népben még a szolgaságnak,
Hogy sok titulusra az elsőbbek vágynak.

Péczeli József: Nyúl, békák

Egyszer egy nyulacska éjjeli fektében,
Boldogtalan sorsát forgatta eszében
Mely nagy gonosz úgymond a félénk természet!
Sem a fényes hajnal sem a napenyészet
Nem adhat énnékem semmi nyúgodalmat,
Minden órán várnom kell új viadalmat.
Ha alszom is, nyitva tartom szemem héját,
Vigyázom a vadászt, a sast és a héját,
Mely boldogtalanok azok, kik így élnek!
Minden zördüléstől rettegnek és félnek.
Mindazáltal látom hogyha szólni merek,
Hogy majd szintúgy mint én félnek az emberek.
Azonban egy vadász egész erejéből,
Ordít s a szegény nyúl kiugrik fektéből.
Futtában csakhamar jut egy tó partjára
Ahová a békák kiültek tanyára.
Kit is látván ezek mindjárt nyakra-főre
Ugrottak a tóba, kiki jóelőre.
Örömmel szemlélte a nyúl ugrásokat;
Én is ijesztek hát azt mondja másokat,
Én vagyok ezeknek félelmek királya,
Nincs hát ki magának mássát ne találja.

Péczeli József: Bárány, farkas

Szomjúzván egy bárány, méne a folyóra,
Ivék; de csakhamar talált koporsóra.
Mert egy farkas eljött keresvén prédáját:
Az is itt, de inkább rátátotta száját,
S mond neki: te bárány tán veszted akarod,
Hogy tiszta vizemet ekként felzavarod?
Engedelmet kérek, farkas úr te tőled,
Felel a bárányka – a víz jő felőled,
S tudod a folyóvíz hogy nem megy felfelé.
Mond a farkas, látván hogy nem köthet belé:
Megszidtál ezelőtt mintegy hat hónappal.
Uram én születtem ezelőtt húsz nappal.
S akkor szegény szolgád volt anya hasában,
Hogy találtál volna káromlást szájában?
A bátyád volt tehát: mond e fene állat,
Ő leszen ki téged koporsóba szállat.
Nem látta nagyságod, mond, az én bátyámat:
Én vagyok az első, ki szopom anyámat.
Csegélyére az volt apád, vagy testvéred;
De bosszúmat mindjárt megoltja te véred.
Ti, juhászok, s ebek, mikor együtt vagytok,
Semmi becsületet én rajtam nem hagytok.
Ezt mondván fogait rútul csikorgatja,
S a szelid báránykát részekre szaggatja…

Az erőszak ellen nincsen ártatlanság,
Bár mentse ez magát, azé az igazság.
Mindaddig, költ álnok, de színes okokat,
Míg végre elnyomja az ártatlanokat.

Péczeli József: Vén legény, vén és ifjú asszony

Egy ősz ifjú legény magánosan lenni
Hogy megúnt, kivána feleséget venni.
Könnyű volt tölteni ebben kivánságát;
Mert az egész város tudta gazdagságát.
De a választás volt nehéz a legénynek;
Minden szép és ifjú, mert tetszett szegénynek.
Két özvegy legjobban szívét meghatotta,
Kettőjük közt magát tehát megosztotta,
Egyik húsz esztendős, a más több hatvannál,
Csinos volt eléggé, de rútabb amannál.
A vénnek magukat ketten kedveltették,
Gyakran őszes fejét öleikbe tették.
Ottan fésülgették s gyengén csinozgatták,
Ha mi élőt leltek, azt benne nem hagyták.
Barna haját lopva az öreg kiszedte,
Más felől az ifjú az őszt félretette.
Mindenik magához férjét hasonlóvá
Míg akarja tenni, ugyan tették lóvá;
Mert kevés nap mulva kopasz lett a feje,
Fésülné a haját, hát csak a hült helye.
Köszönöm – mond a vén – szerelmes jegyesek,
Hogy a hajtépésben lettetek egyesek.
Látom, hogy mind ketten ti azt akarjátok,
Hogy ínyetek szerint éljen vén mátkátok.
Nem akarok én úgy feleséget venni,
Ha járom alá kell aggot vállam tenni.
Így a kopasz fején a vén megtanulta
Hogy a házasságnak idejét elmulta…
Házasuló vének! Ifjat ne vegyetek,
Ti pedig asszonyok, csak azok legyetek.

Péczeli József: Róka, farkas

Egy éh róka mindent kurdászván az útban,
Még azt is megnézte, nincs-é tyúk a kútban?
Hol a teleholdat meglátván, sohajtott,
Hogy kerek s fejér volt, úgy nézte mint sajtot.
Két vedres volt a kút, ült az eggyikére,
Így bocsátá magát a kút fenekére.
Látván hogy amire éhes nyála folya,
Az egy múló árnyék, nem sajt, nem gomolya:
Akkor kezdett félni, s kivált szégyenlette,
Eszét e dologban, hogy így félretette.
A kijövetelről midőn gondolkozott,
Egy farkast a kútra a szerencse hozott,
Ki mond néki: Sógor jól vagy ott felteszem!
Úgy van; mond a róka, jöszte sajtot eszem,
De már itt kell hagynom, mert a hasam tele,
Oly nagy, hogy hatan is jóllakhatnánk vele,
De miként menjek le, hogy megtöltsem bélem,
Lemenésed módját kérlek közöld vélem.
Annál nincsen könnyebb, mond a róka erre,
Bocsátkozz le mint én, ülj fel a vederre.
Így teve a farkas, a rókát felhúzta,
De a vizet maga haldokolva úszta.
Mondd ekkor a róka: hé én is úgy tettem,
A feljövés módját eszembe nem vettem,
Jól jártam, hogy idejöttél szerencsére,
S kivált hogy nem néztél a dolog végére.
Róka vagyok esmérsz, tudod természetem,
Mással jól nem tészek, csalok ha tehetem.
Látod mint hibáznak sokszor a bölcs agyok,
Jöjj ki koma mint tudsz, már én kívül vagyok.

Dolgában az ember keveset hibázna,
Ha mig hozzá nem fog, mindent jól megrázna.

Péczeli József: Pulyka és csirkéi

Egy pulyka csirkéit vivén legelőre,
Szava sok hangjához szoktatta előre,
Hogy az zsinórmérték s intés gyanánt légyen,
Víg, vagy bús esetben kiki mit, s hogy tégyen.
“Ha kotyogok úgymond, akkor gyorsan jertek,
Mert valamely ritka étket tőlem nyertek.
Mikor sírva nyögök, a fűbe bújjatok,
Míg a ragadozó által megy rajtatok.”
Minden veszély nélkül így sok nap legeltek,
Estve puha ágyat anyjok alatt leltek;
De hogy erősödni kezdettek sokára,
Keveset hajtottak az anyjok szavára.
Egyszer hogy szökdöstek a hűvös térségen,
Vigyázó anyjok lát egy mocskot az égen.
Fel sem vette volna azt más állat szeme,
De ő tudta, hogy az nem jó felleg neme,
Sír, fut, nyög, lesippad, fűbe dugja fejét,
Hogy kiki keresse ott menedék helyét.
Az elrémült pulykák erre hasra hullnak,
A hol legsűrűbb volt a fű, meglapulnak:
De kettő a többit nevetvén, megállott;
Azonban mint gyors nyíl, a héjja leszállott,
Ezt orrába, amazt körmébe szorítá,
Úgy, hogy mind a kettőt, a vér elborítá,
S míg felfelé őket viszi csattogással;
Sírásokra anyjok így szól zokogással:
“Jótokra célozó szóm megutáltátok,
Makacsságtok bérét im megtaláltátok.”

Nem tudván sok mérges gyermek maga javát,
Megveti őt kérő atyja s anyja szavát.
Egy bűn után mást tész, úgy rohan vesztére,
Míg utól éri őt feslettsége bére.

Péczeli József: Utas, makk, tök

Egy utas hogy megállt egy erdő szélébe’,
Egy makk alatt nyögő tölgyfa tünt szemébe,
Gondosan vizsgálja, mi volna még belől,
S szörnyű nagy tököket lát jobb és bal felől.
E két célon sorra legelteti szemét,
Álmélkodva nézi gyümölcsüknek nemét.
Végre mond: ha minden jól van e világon,
Mért terem ily kis makk ez iszonyú ágon?
Mikor e kis plánta mázsás tököt nevel,
S húsz tölgyfa levéllel felér itt egy levél.
Töknek kéne inkább teremni e nagy fán;
S makknak e föld színén csuszkáló kis plántán.
Szint így nincs pedig rend az emberek között
Melyben habzó szívem sokszor megütközött.
Sok agyatlan fejek ülnek a fő sorban
A felséges elmék csúszkálnak a porban.
Jó előmente van az álnok erkölcsnek
Egy napról másra nincs kenyere sok bölcsnek.
Ezek kételkedni már tovább nem hagynak:
Hiszem, hogy mindenek történetből vannak.
Ily gondolatokkal a fa alá mégyen,
Hogy ellankadt teste déli álmot végyen.
Lerakja ruháját s fekszik a hátára.
Ott csakhamar egy makk esik az orrára.
Felserken, néz széjjel: hát bugyog a vére;
Akkor bezzeg ő is elméjére tére,
Mondván: “Hogy ha e makk disznó tök lett volna,
Izekre repedt szám több igét nem szólna.

Utaidban Isten! bölcsességid nagyok,
S hogy piszkáltam bennök, látom bolond vagyok:
Mert gáncsot kerestem kezed munkájában,
Holott nem voltam én titkaid házában.”

Péczeli József: Jobbágy, halál

Egy jobbágy, ki hetven esztendőt meghaladt,
S bajos vénségének nyögött súlya alatt,
Sárga, mint a halál, fonnyadt, száraz, görbe,
S kinek csípás szeme esett mély gödörbe,
E vén jobbágy, mondom, egykor a hátára,
Egy csomó fát kötött, s vitt volt szállására;
De a vénség miatt nehezen emelé,
Csak lassan ballaga roskadt háza felé.
Végre eltikkadván, leveté válláról,
S gondolkozni kezde szomorú sorsáról.
“Boldog egek! – úgymond – mely nyomorult vagyok,
Jó isten! kínjaim mely sokak, s mely nagyok.
Talán egy ember sincs, a föld kerekségén,
Aki annyit sírjon, mint én, szegénységén;
Bizony a fényes nap egész futásában
Ily boldogtalanra nem akad útjában!
Egyéb örökségem nem maradt apámról,
Hanem hogy vércseppek csorognak orcámról,
A földet trágyázom forró könnyeimmel
Szint annyit, mint véres verejtékeimmel;
De ezzel élelmem sokszor meg nem nyerem,
Gyakran nincs házamban egy falat kenyerem,
Egy héten négy napot adok az uramnak,
Egyet az istennek, – mi marad magamnak?
Azonban ok nélkül sokszor lefogatnak,
Meg sem mondják miért, s hatvant rám vágatnak,
Már a kínzás miatt egész testem tarka,
Kérgesek inaim, mint a lábam sarka.
Bár befogná szemem az örökös álom.
Ó, jöjj el már végre, régen várt halálom!”
A halál, aki kész mindíg a prédára,
Örömmel előáll a jobbágy szavára.
“Hívtál, ugye, pajtás?” “Úgy van, – felel a vén,
A rettegés miatt alig lévén eszén, –
Nem bírtam felvenni e fát a vállamra,
S azért kiáltalak, hogy add fel hátamra.”
Talán még most is fut, oly gyors lett a lába.
Vélvén, hogy a halál hág minden nyomába.

Mit kell az emberről e példán ítélni?
Ezt: nincs oly nyomorult, ki nem szeret élni.

Péczeli József: Oroszlán, egér

Szép dolog mindennek ha lehet szolgálni,
A jótétet sokszor meglehet találni.
Szükségünk van néha magunknál kisebbre
Egy példát mondok rá, nem találhatsz szebbre.
Egy egér, lyukából kijövén ütközött
Egy nagy oroszlánra, s már körmei között
Félholtan reszketett; de ez megmutatta,
Ki legyen, s életét neki visszaadta,
Mondván: Az állatok hatalmas királya
Az ok nélkül való vérontást utálja.
Nem veszett el e jó, bár ki hitte volna,
Hogy soha felsége egérre szorulna?
Kevés napok mulván egy erdő szélébe’
Esett az oroszlán a vadász tőrébe.
Látván veszedelmét felettébb ordított,
De siralma rajta kicsit szabadított.
Az egér ott járkált s hajdani urára
Ráismert, s szaladott szabadítására.
Régi jó tettéért elrágta a tőrét,
S felsége elvitte szabadon a bőrét.