Athénásban egykor vévén feleséget
Egy fő tolvaj, ada pompás vendégséget.
A hová sereggel sokan felgyűlének,
Sem száma, sem vége nem volt vendégének.
Ésópus, ezt látván, egy mesét beszéle,
E balgatag népet hogy intené véle…
A nap akart, úgymond, egykor házasulni,
Mely dolgon a békák kezdtek dúlni-fúlni.
Az egy nap, így szólnak, mely sok tót kiszáraszt!
S a víz kereséssel egész nyáron fáraszt!
Hát mi lesz belőlünk, ha sok fia lészen?
Kiapad minden tó, s elveszünk egészen.
Jobban okoskodtak a tóknak lakosi
Mint a bölcs Athénás városa okosi.
Péczeli József versei
Péczeli József: A has és a tagok
A has ellen pártot ütöttek a tagok,
Mondván hogy csak hever s ők izzadnak magok,
Mégis a mit gyűjtnek az egyedül eszi,
Sem kéz, sem láb, annak több hasznát nem veszi.
“Én mint strázsa reggel, mond a szem felkelek
Vigyázok egész nap, nyugalmat nem lelek.
A hajtól a talpig, mindenre ér gondom,
Ha mi bajt látok, azt előre megmondom.”
“Én is, felel a száj, soha meg nem állok,
Intek, dorgálódzom, s estvig kiabálok.
A kéz s lábak ámbár hozzám képest nagyok;
Mégis pártfogójok, s tútorok én vagyok.
Megsértik a lábat, főt, kezet vagy bokát
Ők nem tudnak szólni, én kérdem az okát.
Én sokszor éjjel is mond a fül, hallgatok,
Nappal nem heverek, tudjátok magatok.”
A kéz, egy óránál tovább perórála,
Monda hogy együtt sem érnek többet nála,
Hogy az ő munkája látszik a határon,
Hogy ő kaszál, ő gyűjt, s kapál egész nyáron.
“Hát én, felel a láb? én hordlak titeket,
Tíz mérföldre egy nap viszlek benneteket,
Megvallom, collégák! eluntam már várni,
Hogy mondjátok végre: a főn kén már járni.
De mivel dolgoztok nincs panaszom rátok,
Az egy hasban mint ti, én is hibát látok.
S a jó has bolondja nem is fogok lenni,
Ha tetszik, ne adjunk többé semmit enni.”
“Jó lesz biz a pajtás, a tagok mondának,
Ha eszik a jó has, keressen magának.”
A has a szakadást hogy eszébe vette,
E bolond tagokat okosan nevette.
“A mit nekem adtok, én azt nektek főzöm,
Minden tag szükségét híven megelőzöm.
Nap, éj, mindegy nekem, mikor ti nyugosztok,
Mintegy gondos szakács, nektek ételt osztok.
Ha azért az ételt tőlem megvonjátok,
Ti lesztek az elsők, kik azt megbánjátok.”
A has bölcs beszédét, a tagok nem hitték,
Rendes eledelét négy nap meg nem vitték.
Azonban lankadni kezdnek a tetemek,
Nehezen hall a fül, kápráznak a szemek.
A kéz, mely az előtt könnyen vitt két mázsát,
Nem tud felemelni a földről egy kását.
A láb valahová ha akar indulni,
Elesik, s helyéből nem tud kimozdulni.
Hogy nagyon hibáztak, akkor észrevették,
Hajdani tisztöket a hasnak megtették,
De a száj az ételt már le nem nyelhette,
S ez a gondos szakács azt be nem vehette.
Így ők, kik hasoknak eledelt nem adtak,
Mint egy levél, magok hamar megszáradtak.
A jól rendelt ország olyan méhkas vagy test,
Melyben egy tag sincsen tunya korhely vagy rest.
Hanem kész mindenik mindig a munkára,
Melyet a természet s ország mért számára.
A fő itt a király, ki vigyáz a testre.
Szereti a munkást, haragszik a restre.
Pap, katona, paraszt ebbe lábak, kezek:
Az ország javára dolgoznak mind ezek.
A pap int az Isten s király félelmére,
A katona kész s gyors hazánk védelmére.
A paraszt a földre vércseppeket csorgat,
S hogy bőven arasson, mély barázdát forgat.
A király kincse itt a has tisztét teszi,
Melyből mint kútfőből éltét minden veszi.
Az oly tagnak tehát éhen kén maradni,
Mely nem akar semmit a közjóra adni.
Péczeli József: Bikák és békák
Két bika egy réten ugyan elevenen
Veszekedtek együtt egy meddő tehenen,
A melyet egy béka látván fohászkodott,
De ezen egy ifjabb nagyon álmélkodott.
Kérdi mi az oka e nagy sohajtásnak?
Mi köze te veled bika civódásnak?
Hát nem ládd-e, úgymond, mi lesz ennek vége,
A mi halálunk lesz egyik vesztesége.
A győzedelmes azt többé a gulyában
Nem fogja szenvedni, s ide jő bújában.
E nádakat fogja tördelni szarvával,
Minket meg a vízben tapodni lábával.
Alig végezé el, hogy egyik mérgesen
Jő bőgve, s a tóba megyen egyenesen;
Minden lépésével megöl egy-két békát,
Napjában legalább eltapod egy vékát.
Ha a hatalmasok együtt veszekednek,
A szegény emberek legtöbbet szenvednek.
Elpusztul szőllőjök, s drága ültetésök,
És elgázoltatik rétök s szép vetésök.
Úgy vagyon a nagyok pere s bolondsága
A szegény embernek kész nyomorúsága…
Péczeli József: Egy pár papagály kalitkában
A több madarak közt, kik hű barátságban
Élnek hím s nőstény közt kötött házasságban,
Bámulásra méltók a kis papagályok,
S lehetnek a hites személyek példájok.
Mert nem csak mihelyest társaságba állnak
Egy észszel s erővel fészkecskét csinálnak,
Nem csak tojásukat aztán sorra ülik,
Szerelmök gyümölcsit míg lassan kiszülik,
S híven hordnak nékik vizet s fű magokat,
Míg szárnyokra kelvén tarthatják magokat;
Hanem ha fájdalmat, vagy bút egyik érez,
A másiknak szíve érte szörnyen vérez,
Sőt kínjai közt az, ha meghalni talál,
Bús nyögésit ennek végzi csak a halál…
Egy bölcsnek volt egy pár ilyen papagálya,
Ki mindennap gondos szemmel nézett rája.
Azt a gyors készséget csudálni nem győzte,
Melylyel egyik a más kedvét megelőzte,
Képzelte, de le nem tudta írni szókkal
Azt, a mit suttognak sok víg s nyájas csókkal.
Sokára a hímnek történt betegsége,
S párja nyögésinek nem volt szeri s vége,
Be nem húnyta egész éjjel is szemeit,
Sorra ápolgatta lankadt tetemeit,
Pehelyt hordott alá, s százszor egy órába
Vizet, vagy magot tett elalélt orrába.
Sőt egészségétől magát megfosztani
Kész volt; ha lehetne vele megosztani:
De semmit nem használt minden esdekléssel,
Mert holtát jelenti hörgő pihegéssel.
Látván a bölcs, hogy már magát elereszté,
Nem mozdítja lábát, szemét elmereszté,
Kivette mellőle, s hirtelen két felől
Két síma tűkört tett a kalitkán belől,
Hogy maga képével csalja meg bús párját,
S száraszsza meg méltó könye özön árját,
Vagy két nap hogy társa vele van, azt vélte,
Mikor a tükörben formáját szemlélte
S már oszlott mord köde bánatos szívének,
De majd kételkedve hivén két szemének,
Mint máskor kedvesét csókolni akarta,
S hogy ebben a tűkör köztök gátot tarta,
Víg öröme fénye hirtelen elszéledt,
S beforrt sebe kínja kétszeresen éledt.
Eltünt kedves társát mind addig zokogta,
Míg halálos álom szemeit befogta…
Boldog párok! kik ily szűz hűségben élnek,
Szíven szívet, kedven örömet cserélnek,
Fulánkjától a bajt, s fájdalmat megfosztják,
Mikor négy vállakra egyformán elosztják.
Új gyönyörűséggel foly minden órájok,
Még a komor bánat, s bú is nevet rájok.
Péczeli József: Kutya, árnyék
Egy vízben hogy vitte a kutya prédáját,
E síma tükörben meglátta formáját,
S azt vélvén, hogy más eb úszik ott húsával,
Azt is beharapni akarta szájával.
E végre elbukott, s száját eltátotta,
S a víz, fenekére húsát bocsátotta.
Amazt el nem kapta, s ezt is elvesztette,
Azonban életét kockára kitette.
E kutyát követik sokan e világon,
Minden kap, hol ezen, hol más bolondságon.
A kevély fut, fárad a hírért s a névért,
Más kockázza éltét egy kis nyereségért.
Péczeli József: Vadász, szűcs, medve
Egy pénzetlen vadász egy szűcscsel alkudott
Egy medve bőrére, kit egy helyen tudott.
A medve még él, mond: de ha az erdőre
Kimegyek, meglövöm, s enyim lesz a bőre.
Puskám töltetlen volt, ma hogy rám jött szemben
Bánom, mert oly szép bőrt nem láttam éltemben.
A szűcs kapván rajta, nagy árát igéri,
S másnap az erdőre a vadászt kiséri.
Hogy lássa a megvett bőr urának végét,
S csudálja a vadász bátor vitézségét.
A hajnal cseppjei földre még nem szálltak,
Hogy a csere szélén nagy bátran megálltak.
Ott egy kölykeitől megfosztatott medve,
Nekik megy, s a szűcsnek elvész minden kedve.
“Ez az, mond a vadász, a kit megalkudtunk,
De látom, hogy dühös, jönni roszkor tudtunk.”
A szűcs lélektelen mász egy görbe fára,
A vadász mint egy holt fekszik a hátára,
Tudván, hogy ez a vad nem bántja a dögöt,
Nem mozdítá tagját, nem lehelt, nem nyögött.
A medve az útját a vadásznak veszi,
S fülét hallgatózva a szájára teszi,
Látván, hogy nem szuszog, vizell az orrára,
Ott hagyja a holtat, s elébb megy dolgára.
Akkor a szűcsbe is vissza tér a lélek,
Leszáll, s kérdi: “Pajtás hogy vagy? én még élek;
De csak most mehessek élve a szállásra,
Nem jövök én többé medve vadászásra.
De hát neked, mond meg, mit súgott füledbe?”
“Ezt: Ne idd be bőröm, míg nincs a kezedbe.”
Péczeli József: Fiú, leány
Egy gyermek tekintvén egyszer a tűkörbe
Látja, hogy a nénje fonnyadt, sárga, görbe,
Csudálja mellette formája szépségét,
Gyalázza nénjének rút éktelenségét.
Ki anyjához futván kezdi panaszolni,
Hogy nem szűnik öccse őt rútul mocskolni,
S a leányok dolgába hogy magát avatta,
Természet a tűkröt mert nem nekik adta.
Bölcs anyjok mindkettőt az ölébe veszi
S békéltetésökre ezt a törvényt teszi:
Ha többé a tűkör ötlik szemetekbe,
Juttassa gyermekim! kérlek eszetekbe,
Hogy te szépségedet bűnnel be ne mocskold,
Te pedig formádat virtussal kipótold.
Péczeli József: Nyúl, taksás, vadász
Egy taksásnak kincse, volt hajdan egy kerte,
Melynek falát a nyúl által hágni merte.
A kertben volt répa, bab, retek, káposzta,
Melyből egy-két levélt az éh nyúl megfoszta.
Szerette volna ő e süldőt megsütni,
De puskája nem volt, s nem tudta megütni.
E káposzta evőt sokszor riasztgatta,
De tanyáját a nyúl könnyen ott nem hagyta.
S látván, hogy nem mehet semmire ellene,
Egynehány mértföldre az urához mene,
Panaszolva, egy nyúl, hogy lakik kertében,
Hogy látta ott éve futtában s fektében
S hogy sok levélt megett, a taksás így szóla
Az úr kapott rajta s mondá hogy tesz róla.
Elmene a paraszt s két nap el nem tele,
Hogy ott termett az úr s vagy hét kopó vele.
Csakhamar a kopók, kik majd éhen halnak,
Bemennek házába ott mindent felfalnak.
Még a földesúr is megalázza magát,
S egy paraszt fröstökhöz feni éhes fogát;
A pálinkás butykost, hogy ett, előkéri,
S olyat hajt, feneke hogy homlokát éri.
Hogy a kopók s az úr, jól faltak s jól ettek,
A nyúl vadászásra egy szívvel kimentek.
Csakhamar a nyájeb akad a nyomára,
A szép vetemény közt húll egymás hátára.
S mikor a kis nyulat kergetik s riasztják,
A káposztát s paszulyt emberül koppasztják.
A földes úr futkos: itt-ott fog egy posztát,
Minden lépésével megöl egy káposztát.
Végre a zöldségnek hogy lehullt levele,
Többé a nyúl benne búvó helyt nem lele.
Így csakhamar esett a vadász markába
Ki nagy örömmel azt tette táskájába,
Ládd – mond a taksásnak – ez több kárt nem teszen
Ha több nyúl lesz, adj hírt, a puskám kész leszen.
De másnap a paraszt szörnyen elbődüle,
Látván, hogy szép kertje tovább nem zöldüle.
S azonban házában mindenét megették,
Azok, kik szép kertjét kietlenné tették.
Síra keservesen s szívéből megbánta,
Hogy e szegény nyúlnak halálát kivánta.
Minthogy ő azt vette oly iszonyú áron,
A milyen kárt nem tesz tíz nyúl egész nyáron.
Ti, kiknek az ügy s per mindennapi kenyér,
Látjátok, hogy sokszor többet veszt a ki nyer.
Egy kis boszút és bajt, jobb hát elszenvedni,
Mintsem nagy költségű perbe keveredni.
Péczeli József: Kígyó, reszelő
Egy éh kígyó bement egy kovács műhelybe,
Acél reszelőre hol talál egy helybe,
Ételnek vélvén azt, rámegy hogy felfalja:
Azonnal nyelvével szívja, szopja, nyalja.
Örül a reszelőt hogy jó formán vérzi,
De a maga vérit hogy issza, nem érzi;
Az acél vériből szegény addig szopott,
Hogy a maga nyelve már csaknem elkopott.
Végre a reszelő megszánja bús sorsát,
Mondván. Míg belőlem elnyalhatsz egy morzsát,
Előbb nyelved és szád búcsút vesz magától:
Én csak időnek félek a fogától…
Nektek szól e lecke, kik az ártatlannak
Hírét marcongjátok, s nem árthattok annak,
Mert marástok után nem maradnak sebek,
Oh, holdat ugató veszett s dühös ebek!
Érc gyanánt van neki a hű ártatlanság,
Melyben kitördeli fogát a hazugság.
Péczeli József: Juhász, szamár
Egy juhász egy szamárt a vásárra, hogy hajta,
Mint vigye, sokáig tanácskozott rajta,
Végre azt találta legszebb s jobb módjának,
Hogy négy lábát összekösse szamarának,
S fiastul egy rúdon veték a vállokra.
Így menvén, akadtak némely utasokra,
Kik mondják: “Juhászok tán elment eszetek,
Hogy e szép báránykát még boton viszitek.
Jobb volna, ha sorra ülnétek hátára
Úgy elérhetnétek jobbkor a vásárra.”
Akkor elszégyenlvén mind ketten magokat.
Eloldák bepólált ékes szamárjokat,
Vén farát a juhász a hátára tette,
A fia sebesen gyalogolt mellette.
Ismét utasokra csakhamar találnak,
Kik rajtok bámulván, útjokban megállnak:
“Nézd a szép paripán magát mint mereszti
A vén juhász s gyalog gyermekét ereszti.
Ha jó apa volna, maga leszállhatna
S izzadó fiának pihenést adhatna.”
Ezt hallván a juhász, magát földre veti,
Gyalog megy s helyébe fiát felülteti.
Csakhamar akadnak más utas csatára,
Kik veték szemöket a juhász fiára,
“S mondják: szép gyermek vagy, táthatod a szádat,
Ki gyalog ereszted megőszült apádat,
Jobb volna mind ketten ha rá felülnétek,
Így ő nem izzadna, s együtt mehetnétek.”
Az ellankadt juhász e szót megfogadja,
Hátul ül, s a kantárt a fiának adja.
Hirtelen találnak még más utasokat,
Kik szánván alattok nyögő szamarokat,
Kezdék a két juhászt sokképen nevetni,
Hogy tán a hollóknak akarják azt vetni.
Akkor a szamárról mindketten leszállnak,
Gyalog mennek, s megint másokra találnak,
Mond az egyik: “Pajtás láttad mássát ennek?
Nézd paripájok van, mégis gyalog mennek,
De kutya egye meg, én úgy nem uralnám,
Hanem felülnék rá, s napestig nyargalnám.”
Akkor a vén juhász tekintvén fiára,
“Írd fel ezt, mond néki, szíved táblájára:
Hogy könnyebb a Dunát fél markodba venni,
Mint mindennek kedvét dolgaidban tenni.”