Somlyó Zoltán versei

Somlyó Zoltán: Minden szép volt, minden jó volt

Kissé vénen, el is késve,
fogtam én az ölelésbe;
szájam szívemet lekéste.

Minden szép volt, minden jó volt!
Ittam ifjú csókot, ó-bort;
jaj, szerelmem, drága hóbort.

Jaj, szerelmem, hímes bárka,
sekély, szürke vízbe mártva;
gyászsisakon gyászkokárda.

Nagy hajókról álmodoztam,
nagy vizekre áhitoztam,
hol rohanni lehet hosszan.

Májusparton ki-kikötni,
vérszín-ajkakat lefödni,
szivet szívvel megtörölni…

…Törpeséggel látni nagyra
forró szívvel esni fagyra,
jobbra menni s érni balra:

ez mérgezte el az ó-bort,
Margit így lett drága hóbort
s minden szép volt, minden jó volt!

Somlyó Zoltán: Falusi udvar

A tornác fehér a hő napsütéstől,
vasárnap dél van, szeplőtlen az ég.
Az eltikkadt sűrű sövénykerítés
fölött befénylik a kertes vidék.

Kétsort mosolygó, édes oleander,
egy kis cica farát riszálja meg.
Az üvegfényű fáradt levegőben
a miséről a harang átremeg.

Egy kis tócsába kis liba lubickol,
egy buja bazsarózsán lepke száll,
a szemétdombon üvegcserepek közt
egy hős kakas egy tyúknak kurizál.

A kis padon egy aggastyán pipázik,
nedves szemével néz a kerten át
a temető fái felé. – S szagolja
a túrósrétes kövér illatát…

Somlyó Zoltán: Szén

A kályhából a forró szén bíborlón
arcomba süt a vasrostélyon át:
én is szén voltam, fekete, kemény szén
s most együtt fújjuk a lángok dalát.

Mert égni, égni! mindeneknél szentebb,
a kályha alján, vagy egy nő mögött!
Nem szégyenből pirul a szén, amelyet
egy fázós kéz a tűz közé lökött!

Szén: testvérem, anyagom, ősi testem,
csak melegítsed őt is ma, ez esten,
ma még a hold is olyan bíztató

Adj meleget a testének, amelyre
Krisztusként, vérzőn vagyok odaverve
s amely fehér és hideg, mint a hó…

Somlyó Zoltán: Egy szinésznőnek

Keblednek titkos jáspisoszlopában
a művészet szelid galambja búg.
Egy bársonyos szavadra a kapuk
kipattannak előtted a sugárban.

Tiéd a szó, a grácia, a lejtés
s a könnyek, a szemérmes-rejtezők,
s az elyzeumbéli szent mezők
liliomágyán a derűs felejtés…

Amíg egy szív szívedhez érne tán,
már messzi lengsz az égnek hajlatán,
mit selymekből kevernek a kulisszák…

Virágok mézét a méhek úgy isszák,
miként én gyűjtöm bús éveken át
vállad fehérjét s szavad bársonyát…

Somlyó Zoltán: Ezüstnyelű aranykalapács

Először csak a páholyodban,
a páholyodban néztelek:
be szép a két szemed!
S mint ifjú császárnő: ülsz páholyodban!

Csudába szökkent fejtartásod
úgy fogta meg a szívemet,
mint ezüstnyél egy aranykalapácsot.

Most már örökkön dobban, koppan
az ezüstnyelű aranykalapács
az életemben, eme pergő dobban

és pengeti a lelkem érceit.
De némely órán még lazul
és fejtegeti fénye férceit:

Madame! vajjon az Élet üllőjére
sujtson dalokat ez a kalapács?

Vagy rejtsük egy ékszerdobozba?… mélyre?

Somlyó Zoltán: S vagyok!

Egy nyárutói éj lehelt ki engem
e szép világba forrón, boldogan.
Oly éhes voltam, mint áradt folyam,
s tiszta, miként harmat a gabnarenden.

Apró kezemben láthatatlan gyeplők,
miken távol csikók kedve forog.
Még teli fül és kristályos torok,
de bús szemek: ősidőktől vezeklők.

Ma temetőm a nyárutói éj,
az éhségem egy virágos fekély;
a sok gyeplőt csikóim elkuszálták.

Magam gúnyolva szövöm éltem szálát.
S vagyok: mint vén cirkuszbohócnak mellén
egy nyárba rívó kopott szines mellény.

Somlyó Zoltán: Villany

1

Mikor már minden szín elillant:
este felsrófolom a villanyt…

Tinta… toll… papír… bús sorok…
És aztán terád gondolok…

S hajnalban, mikor szegény, fáradt
szívemmel vágyódom utánad:

könnyem fut át a sok soron…
És a villanyt lesrófolom…

2

Ne nyújtsd ki messzire karod,
mert semmit sem találsz, s kifárad!

S a szerencse?… csak talmi kincs:
rossz vendég, ki halálig várat…

A messziség virágait
csak hagyd te tűzpirosra érni!

Csak az árnyékokat kutasd,
ha a színt akarod elérni…

Somlyó Zoltán: Álmomban afrikában jártam…

Álmomban Afrikában jártam,
szikrázó, dús mezőkön…
A fák törzséből kaucsuk ömlött
és tej zuhogott, csak szomjas szájra várt…
És mentem meztelenül… a tikkasztó nap
ruhát vetett rám sűrű hősugárból…
És a vadállat szőre közt a villany
szikrája fénylett álmatag szemembe…
S itt minden: állat, növény, kő meg én,
mind tudtuk, hogy mit hol kell megkeresni…
Ím, itt a víz hűs kortya… itt a banán,
itt meg a mézga, mindre rátalálhatsz.
S a forró csendben, a hő némaságban
mindennek hős, rikoltó szája volt.
Szivükkel és szagukkal kiabáltak
a dolgok ott, a mély kék ég alatt…
Színek s szagok, mint élő transzparensek
feszültek ott az éternek falán…
Almomban Afrikában jártam,
s még vissza sem jöttem onnan talán…

Somlyó Zoltán: Betűk

A jobbkezemben fut a toll,
a balban cigaretta füstöl. –
Az életemnek titkait
sosem láttam a kékes füsttől,
mit a szivemre kergetett
a hányt-vetettség nagy kazánja…
A jobbkezemben toll vet árnyat,
a bal alatt a szívem szárad.

Betűk, egyetlen társaim,
csak jertek elő, enyhítsétek
az átkozottnak kínjait,
amiknek fénye a tiétek.
Egy betű annyi, mint egy csepp,
tintánál is gyászosabb vérbül…
Betűk: egyetlen segítségem,
tanúk legyetek földön s égen;

hogy jobbkezemben volt a toll,
s a balkezemmel könnyem törlém.
Sok volt a könny és a betű,
mit rámszabott a földi törvény.
A szem, ha könnyes: hályogos.
A betű fénylik, hogyha könnyes…
A jobbomban a toll megállhat.
De könnyem enyhet hol találhat!…