Második hó: február van,
hócsillagok a határban;
fényes puska csöve: durr!
Szedd a lábad, róka úr.
Tiszta kék az égi pálya,
füstölg a házak pipája,
talpas szán a hóba vág,
csörg a fán a száraz ág.
Odalenn a rőt berekben
jég páncélja rengve rebben;
prímet furulyál a szél,
peng a korcsolya-acél.
Havas bundán hosszú öltés:
szürke sávba fut a töltés;
hej, de messzire szalad,
most robog rajt a vonat.
Bakterháznak ablakába
hóvirág van egy nyalábba,
hóvirág… hóvirág…
Hej, de hideg a világ.
Megfújták már az őszi sípot.
Fülem mögött már elsivított
az őszi szél, a bús szirén.
Vad táltos fogva hintajába,
virágot hint a nők hajába
és panaszt hordoz a szivén.
Búsan suhogtat ostorával.
S pirosra forrt szagos borával
mindenkit hetykén megkinál:
Igyál, barátom, még ez őszön!
mert egyik ősz megy, másik ősz jön;
de te, ha mész, elmész! Igyál!
S amerre száll, titkos jelekkel
és rőtszín szőlőlevelekkel
hullatja teli az utat.
A sípja szól, virága éget.
Nyomába felsikolt az élet,
s a temetők felé mutat.
Szeptember szőke napja hozott el
egy messzi kertből, szikkadt szérük mellől,
hol mákvirágok keserve pereg
és bánatpor hull a virágszivekből.
A szél kapott föl s úgy hozott elém:
nagy, messzi elhalt forró nyári csókot,
amely a szőke szeptemberbe szállt,
míg nyári felhők selymébe fogódzott.
És napszállatkor megtört az utad;
megállított egy bús temető táján
egy szomorúfűz méla hajlongása.
Alatta egy kő: – nevet nem mutat –
leendő sírom. E bús kőre szálltál
s most az ősznek jelezzük az utat.
Hol ólálkodtam oly sokat:
a pesti ucca hívogat
a májusalkonyatban;
a pesti uccaszögletek,
hol romlott lettem és beteg,
ahol bealkonyodtam.
Hunyorgó szemmel néz felém
a fakó flaszter két felén
az emlékeknek árnya…
Egy kis szőkével jártam itt,
ott meg egy barna szemeit
kerítettem hinárba.
Fölcseng a sok szép régi dal,
be könnyű voltam s fiatal,
be könnyen hívő lélek!
Sohase kérdeztem: miért?
Csak lelkesedtem mindenért,
mi szép és ami élet…
Így májusban, ha jött az est,
be megbámultalak, te Pest!
Tőled be sokat vártam!
És ó, hogy kellette magát
a sok kiáltozó plakát,
míg tátott szájjal álltam…
Hej, pesti ucca, pesti kő,
elszállt felettünk az idő
az örök semmiségbe.
Ne törődj vélem: régivel. –
A sétapálca végivel
porodba írom: vége…
Be másképp látom már az őszt,
megkuszált fényét, fáradtságát,
mint akkor, mikor ifjúságom
szent erejével, kipirultan
mentem ősszel a temetőbe,
hogy a halál sötét szüretjén
lengessem meg bő szüretem…
az életem s fiatalságom:
mint győzedelmi lobogót,
amelyre harsogó szinekkel
pingálta szent kezével Érosz:
Örök élet!… örök vérhullám!…
Csók, mely az egyenlítő hosszát
perzseli át karja hevével…
Ezt írta Érosz lobogómra,
és azt, hogy én nem halhatok meg!
hogy én nem múlok semmi ősszel!
hogy én leszek az az egyetlen,
akin nem fog ki a halál!…
…Be másképp látom már az őszt ma!…
Én is csak úgy, mint az a páfrány,
melynek üde, karcsú karéját
új életre már nem feszíti
se harmatcsepp, se nap zománca –
csak áll az őszi kert zugán,
szilvák, barackok, almák érett
ködében, s míg egymásután
ejtegeti le barna, száradt
nyilait a rezgő avarba, –
messziről őszi fuvolák
víg hangzavarja zúg feléje
s lenge leányruhák között
a termőföldbe taposódik…
Életed lelkemet úgy lengi körül,
mint kertajtót a vadszőlőinda.
Reszkető szemed úgy bámul reám,
mint a telihold bús ablakaimba.
Csókra szabott kezeid tüze ég
a megáldó s megátkozó szóban,
amely nyelvemen az, mi a csengetyüszó
kicsi számon, mely síklik a hóban.
Hajad a tiltott, távoli kert,
melyen át sóhajom szállani mert;
nyakad és homlokod: szobrok.
Eléjük virágot hordok
s lelkemben, e vertaranyüstben,
a neved száll a kék ámbrafüstben.
E csöndes kis szoba mit sem tud arról,
hogy ki is az, aki most itt lakik.
Hogy mily kisértetek suhannak át rajt
régi zenékkel esttől hajnalig.
A villanyvárosról, hol ifjú voltam:
hős Váradról mit tudnak a falak?
Vagy sejtik-é, hogy mit álmodtam egykor,
szőke Szeged, míg téged jártalak?…
Be idegen e négy falnak a borzas,
fekete fej s a szabadkai út,
hol aranypénzes nyaku lányok ajkán
ittam a csókos bunyevác aszút…
Csöndes szobává lett a hangos élet,
éjjente öt-hat kis lépés, le-fel…
S a kurta út mérföldekre világol
a régi városok színeivel…
S mikor a kakas Váradon megszólal,
én idehallom s behúnyom szemem…
Úgysincs több hajnal, csak az, ami elmúlt…
Ahogy elalszom, ráemlékezem…
A gyötrelmes hétköznap-élet
nem nézi: állat-é vagy ember…
Igát kovácsol a fénybül is
s a csalánt virágként kínálja…
Nem kíméli a szem szent tükrét,
beléröhög ördögi daccal.
A szívből is lábat csinál,
hogy önmagunk elől is fussunk…
Így szaladunk, mint a majom,
négylábon, s búnk fájára mászunk…
S néha, mint őserdei vad,
alázott fogunk csattogtatjuk.
Test: közönségesség vagyunk!
Mert ránkparancsolta az élet!
…de a lélek néha azért
mégis kicsap lángként belőlünk.
Éj hull a mély dzsungel fölé,
a majom ott lóg a kenyérfán
és a bozót fölött a hold
ezüsttányért kínál elébe…
Torkán valami furcsa hang
énekszerűen ömlik széjjel
s a hold ezüsttányérjáról
a majom lakmározni kezd el…
A tenyered forró, Meám,
fölforr a könnyem, ha ráejtem.
Forró tenyérrel jössz felém
a hideg szélben, dermedetten.
Nyujtod, adod a tenyered;
elringat két reszkető szárnyad.
Egykor ily puha kenyeret
adott anyám. Szeresd anyámat!
Ti ketten vagytok asszonyok,
remegők, gyávák, gyásszal szépek;
beteg mosollyal zokogók,
ha büszke ínnal félrelépek.
Enyémek vagytok. Rajtatok
minden melegség értem árad.
Ti két szép, szent Szomorúság!
Ti két szép szentkép. Két imádat!
Anyám kenyerét álmodom
s elbujok forró tenyeredbe.
S belopom anyám bús kezét
a te bús, hideg kenyeredbe.
