Szendrey Júlia versei

Szendrey Júlia: Fiatal leánynak

Ne óhajtsd a nyarat,
Örülj tavaszodnak,
Mert a nyári naptól az élet virági
Oly hamar elnyilnak.

Érd be a bimbóval,
Ne vágyd virágzását,
Közel hervadása a kinyilt virágnak,
S fáj látni hullását.

Zárt bimbó még kebled,
Csupa vágy, reménység,
Mivé változtatja majd a teljesülés,
Nem is sejtheted még,

Legédesebb vágyad’
Ne izlelje ajkad,
Mennyi keserűség van vegyitve hozzá,
Hogy soha ne tudjad.

Maradj a reménynél,
Nincs nagyobb boldogság,
Az egész életnek gyönyörei közt ily
Élvet egyik sem ád.

Hogyha én szivemhez
Ily közel nem állnál,
Mondanám: szakaszszon bimbóban a halál,
Hogy ne virágozzál.

Magaddal vihetnéd
Igy álomképeid,
A földnek szenyjétől még be nem piszkolva
Kebled szentségeit.

Igy csak azt kívánom,
Hogy adjon az élet
Olyan boldogságot és annyi örömet,
Mint én tőlem elvett!

1857.

Szendrey Júlia: Hajnal-e, alkony-e?

Hajnal-e, alkony-e,
Vagy az éjszaki fény,
Ami ott piroslik
A láthatár szélén?

Köröskörül sötét
Csillagtalan éjjel,
Csak e tüz világol
Ott ijjesztő fénynyel.

Hogyha ez hajnala
A támadó napnak,
Ha feljön, tüzétől
Világok olvadnak.

Ha pedig alkonyat,
Jaj volt ott a földnek,
Ahová e napnak
Sugári sütöttek!

Hogyha északi fény
Az elnevezése,
Ügy az egy meggyilkolt
Világ elvérzése.

Sem hajnal, sem alkony,
Sem az éjszaki fény,
Ami ott piroslik
A láthatár szélén:

Az egy kiégett sziv
Végfellobbanása,
Elhamvadt tüzének
Utolsó szikrája!

1860.

Szendrey Júlia: El, messze innen!

El, messze innen a világba,
A hol nem ismer senki sem,
A hol nem üldöz, nem gyötör majd
Sem gyűlölet, sem szerelem!

A hol majd élek enmagamnak,
Mit soha még nem teheték,
Mióta a sorsnak kezében
Tehetetlen játékszer levék.

Háborgó tenger ez az élet,
Kis sajka én rajta csupán,
Mit a sors, miként kénye-kedve,
Majd erre, majd amarra hány.

Oh miként vágynám megpihenni
Csendes kis sziget partjain!
Hűs árnyai után epedve
Terjesztem lankadt karjaim.

De hasztalan, de mind hiába,
Tovább, tovább, egyre tovább.
Örök küzdés nekem az élet,
Nyugtot csak a sir mélye ád.

Szeretni kell s gyűlölni addig,
És várni a pillanatot,
Melyben kialszik majd az élet,
S véle minden kin elhagyott.

1861.

Szendrey Júlia: Kezd már tombolni…

Kezd már tombolni az őszi vihar,
Meg-megcibálja a fák üstökit
És szerteszórja a leveleket,
Miket pusztító keze leszakít.

Nyögdelve hajlong a fák dereka,
És reszket rajtuk valamennyi ág,
Egy-egy sohajtás, oly hosszú, nehéz
Mint haldoklóé, vonul rajtuk át!

Hisz haldokolnak, mert most hagyja el
Őket az élet, a tavasz jele:
A zöld levél, az árnyas lombozat,
Mit letép róluk az ősznek szele.

Fölöttem is már őszi ég borong
S lelkem zilálja őszi fergeteg; –
Letép-e róla minden örömet,
Miként a fáról a leveleket?…

Szendrey Júlia: Öregségem

Alig várom öregségem!
Könnyű nekem várni;
Ha elmondom, hogy mi okból,
Ki tudná csodálni?

Ez az én kis szőke fiam
Fog engem ápolni,
S öregségem napjaiban
Rólam gondoskodni.

“Ne félj anyám, — igy szól hozzám —
Hogyha megöregszel,
Úgy viselem majd gondodat,
Tudom megelégszel.

— Ott a meleg kályha mellett
Puha, lágy karszék áll,
Ott üldögélsz s én zsámolyon
Mindig lábaidnál.

— Nem is kell, hogy magad fáraszd
Beszéddel, intéssel,
Megtanulom arczvonásid
Olvasni szivemmel.

— Az lesz nekem az örömem,
Ha téged szolgállak,
S megelőzvén vágyaidat,
Mosolyogni látlak.

— Kis asztalka lesz melletted,
Megrakva mindennel,
Amit szeretsz; czukrocskákkal,
Virággal, könyvekkel.

— S ha kisüt a tavaszi nap
Éltető sugára,
Karonfogva kivezetlek
Üditő sétára.

— Vagy ha járni nem lesz kedved,
Szép kocsit hozatok,
Abba okos, szórahajtó
Lovakat fogatok.

— Kedves öreg tagjaidat
Takarom köpenybe,
S ne hogy meghütsd, lábaidat
Jó meleg czipőkbe.

— Csak úgy szép lassú lépésben
A lovakat hajtom,
Hogy a kocsi dörögése
Világért se rázzon.

— S haza érve, szép csendesen
Karomba ölellek,
S hogy kipihenhessed magad,
Ágyadba fektetlek.

— S ott térdelve ágyad mellett
Csókolgatom kezed,
És őrködve álmod felett,
Várom ébredésed!”

Őszüljetek hajszálaim,
Őszüljetek hamar,
Testem, lelkem öregedni,
Öregedni akar.

Mennyország lesz öregségem
Fiam hajlokában,
Édes szunyadás halálom
Ölelő karjában.

1860.

Szendrey Júlia: Bár merre nézek…

Bár merre nézek, mindenütt
Az emberek oly boldogok;
Bizony, bizony még meglehet,
Hogy én magam is az vagyok.

Hogyis ne volnék! hisz soha
Éhséget még nem szenvedék,
És e földön, hol annyian
Éhen halnak, ez már elég.

Télen van jó fütött szobám,
Nyáron fagylalt a mennyi kell;
Az élet ennyi java közt
Okot panaszra még ki lel?

Néha beteg vagyok, igaz,
Ámde élek, s evvel pedig
Ki e világra született,
Nem mindenki dicsekhetik.

Szeretnek is oly annyira,
Hogy sokszor így töprenkedem:
Gyötör-e úgy száz gyűlölet,
Miként gyötör egy szerelem?

Mi a családot illeti,
Kijutott abból is elég;
Gyümölcstől törjék bár az ág:
Ég áldása az, nem egyéb. –

Igen, igen, boldog vagyok,
Mindenből csak azt látom én,
Csak egy hiányzik: nyugalom,
Ott lenn, lenn a sír fenekén!

Pest, 1856. december 25. (megjelent: 2000 c. lap, 2013/2)

Szendrey Júlia: Magyar gyermek éneke

Gyermek vagyok bár, mégis jól tudom,
Mi a legszentebb a föld kerekén,
S hogy e szentségen akként függni kell,
Miként a gyermek anyja kebelén.

Igy csüggök rajtad, igy szeretlek én,
Magyar hazám, kedves magyar hazám!
Büszkén vallom be, hogy fiad vagyok,
S áldom a sorsot, hogy te vagy anyám!

S ha egykor majd kinőttek szárnyaim,
S észszel, erővel munkálni tudok,
Minden tettem egy áldozat legyen
Oltárodon, mit javadért hozok.

Mig csak az észnek egy szikrája ég
Fejemben, mint az éji fénybogár,
Hazámnak égjen, oltárzsámolyán,
Hiven virrasztó szerény mécssugár.

És mig erővel győzi két karom,
— Mint szegény hangya morzsalékait —
Kőt kőre hordok és igy emelem
Szentegyházadnak ékes falait.

S te élni fogsz, hazám, igy élni fogsz
Hü gyermekid ápolnak tégedet,
Kik, mint apáik, készek javadért
Örömmel adni vért és életet!

1860.

Szendrey Júlia: Élni vagy meghalni!

Nem élet ez, nem, kínzóbb a halálnál,
Én élni vagy meghalni akarok,
Ott a hegycsúcson szívni be a léget,
Itt e szűk völgyben én megfúladok!

Nem tespedés, nem tengés, mire vágyom,
Tudni hogy élek, és érezni ezt;
Zárt levegőben elalél a szellem,
S az ember nem más, mint állati test.

Vihart és szélvészt forró homlokomnak,
Langy szellő nékem enyhülést nem ad,
Szememről csak ott oszlik a homály, hol
Cikázni látom a villámokat.

Föl a sziklára, hol sasok tanyáznak,
Merész röptük oly lélekemelő;
Lenn csúszó férgek, sziszegő kígyók közt
Élni vagy halni egyként leverő. –

Oh, jaj nekem, hogy ezeket gondolni,
És a mi több, kimondani merem:
Csak egy pillantás, s a kigyók marását
És fulánkját szivemben érezem!…

Pest, 1856. április 8. (megjelent: 2000 c. lap, 2013/2)

Szendrey Júlia: Kis fiam

Megérdemelve vagy ártatlanul
Száműzetésben hogyha bolyganék,
Ha megtagadna az egész világ,
S nyugtot nem adna sem föld, sem az ég:
Egy menhelyem maradna énnekem,
S ez a te szived, drága gyermekem!

Megérdemelve vagy ártatlanul
Véginséget ha a sors mérne rám,
S a koldusbotnak s mi még súlyosabb,
Alamizsnának terhét hordanám:
Egy támaszom maradna énnekem,
És ez te volnál, drága gyermekem!

Megérdemelve vagy ártatlanul
Sötét börtönben, hogyha sinyleném,
S nem hatna által egyetlen sugár
Rabságom örök-hosszú éjjelén:
Egy fényes csillag ott is vón velem,
S ez a te szived, drága gyermekem!

Megérdemelve vagy ártatlanul
Vérpad, ha volna a halálos ágy,
Melyen kimúlnék s átok, kárhozat
Maradna fejfám, mig áll a világ:
Egy akkor, is csak áldaná nevem,
És ez te volnál, drága gyermekem!

Üldöztetésben biztos menhelyem,
Börtön éjében fényes csillagom.
Ínség, nyomorban hiven támaszom,
Áldás malasztja átkos vérpadon:
Mindezt megadta a sors énnekem,
Mindezt szivedben, drága gyermekem!

1860.