Szendrey Júlia versei

Szendrey Júlia: Gondolatim, érzeményim…

Gondolatim, érzeményim
Szárnyra keltenek,
Nyitva hagytam kalitkájok
S elröpültenek.

Ne szálljatok a világba
Ne hagyjatok el,
Nem vár ott barát ti rátok
Nem meleg kebel.

Nem leltek ott rokonszívre,
Hova szálljatok,
Részvétlenség hidegétől
Meg kell halnotok.

Örömimnek, bánatomnak
Édes gyermeki,
Szívem rejtett világának
Kis szülöttei.

Ugy jártok, mint a pillangó,
Mely a tűzbe száll,
S az égető lángok közt ott
Vár rá a halál.

A gúny éles hahotája
Fog köszönteni,
S minden illatos virágról
Elrezzenteni.

S addig szálltok ágról ágra,
Míg a tövisek
Szárnyatokból minden tollat
Ki nem tépdesnek.

S összezúzva, összetépve
Földre hullotok,
S a feledés nehéz lába
Átmegy rajtatok. –

Ne szálljatok a világba,
Ott csak bú talál;
Nálam élet, ott keserű
Szomorú halál!

Pest, 1856. március 21. (megjelent: 2000 c. lap, 2013/2)

Szendrey Júlia: Ősszel

Beteg, hervadt az őszi táj,
Minden nyomon enyészet,
Szemlátomást jön a halál
És távozik az élet.

Szerelmi dal nem hangzik már
Párját hivó madártól,
És zengicsélő kis tücsök
Nem lármáz a bokorból.

Minden oly csöndes, hallgatag,
Mint haldokló körében,
Csak egy-egy hosszú sóhaj száll
S terül el a vidéken.

Melytől kórókká válnak át
A még virágzó ágak,
S mint omló könnyek, hullanak
Levelei a fáknak.

Máskor ily tájban elborult
Lelkem egész világa,
Ugy tetszett, részt kell vennem a
Természet halálába!

Minden levél fájt, mely lehullt,
S oly busán néztem rája,
Mintha egy öröm hagyna el,
Vagy szivem volna fája.

Midőn a boldog szerelem
Koszorut tett fejemre,
Az őszi köd fátyol gyanánt
Lengedezett körüle.

Még akkor is! – mi ez hát most
Először életemben,
Hogy a természet gyásza közt
Szivem ily érzéketlen?

Bár merre nézek, nem tudom
Mi ád okot örömre,
Mikéntha kétköznapjaim
Válnának ünnepélyre?

Körülem semmi változás,
Minden, miként volt régen,
Leáldozott napom helyett
Nem látok mást az égen.

És szivem mégis úgy örül,
Ugy ujjong örömében;
Ki fejti meg: élet, halál,
Vár a közel jövőben?

Az élet fényes napja ez
Vagy a sír méla holdja,
Mely lelkem hosszú éjjelét
Közelgtével fölgyújtja?

Akár élet, akár halál,
Kitárt karokkal várom,
Csak azt óhajtom, lenne bár
Inkább az örök álom.

Oh, mert tudom, a boldogság
Minden percze mily drága,
Követi azt a gyötrelem
Örökkévalósága!

1857.

Szendrey Júlia: Boldogtalan vagyok…

Boldogtalan vagyok nagyon,
Mondhatlanúl az vagyok,
És számomra menekűlés
Nincs más, csak ha meghalok.

És ki tudja, akkor is majd
Ád-e nyugalmat a sír;
Hátha e zaklatott lélek
Megnyugonni ott sem bír?

Hátha ott is külön válva
Lelkem a testtől leszen,
A miként itt az életben
Kell lennie szüntelen.

És mig testem porrá válva
A földdel össze vegyűl,
Addig lelkem összetépett
Zászlóként szerte repűl,

Vezéreül a viharnak
Csattogtatva szárnyait,
Mindenütt elül lobogva,
Hol vész, pusztulás lakik?

Kérlelhetlen végzet átka,
– Súgja rémes sejtelem –
Hogy lelkem örök időktől
Így bolyongni kénytelen,

Sem életben, sem halálban
Nem találva nyughelyet,
Mig vége nem lesz az örök,
A végtelen időnek!

Pest, 1856. október 29. (megjelent: 2000 c. lap, 2013/2)

Szendrey Júlia: Zoltán fiamnak

Még tiz tavasz sem mult el fölötted
És te engem máris itt hagyál,
Mint a madár, amely legelőször
Kis fészkéből a világba száll.

A világba! csak a szomszéd házra,
Honnan vissza már félve tekint,
És honnan az elhagyott fészekbe
Ujra-ujra visszatér megint.

Ámde amint felnől a madárka,
És anyjától lassan elszokik,
Mindig messzebb terjed röpülése,
Mig örökre végre távozik.

Igy lesz ez majd, kis fiam, te véled,
Lassankint igy hagysz el engemet,
És ki tudja, milyen messze tőlem
Rakod egykor saját fészkedet!

Most még fájó sebkint sajog lelked
Valahányszor tőlem elszakadsz,
És könnyforrás buzzog szemeidből
Mit szivedből válásunk fakaszt.

Mert még eddig egész kis világod
Keblemen és ölemben leléd,
Melynek szük, de napfényes határát
Ölelő karjaim képezék.

Oh, de majd ha kitárul előtted
Csábjaival a zajos világ,
És az élet habzó serlegéből
Téged is majd részesülni hágy;

S mint virágból a reggeli harmat
A hő naptól, ugy enyészik el
Az ártatlan gyermekkor emléke,
A férfi kor ugy emészti fel:

Oh szólj, fogsz-e akkor emlékezni
Hü anyádra, ki úgy szeretett?
Várhatja-e, hogy majd a távolból
Legalább sirját fölkeresed?

1858.

Szendrey Júlia: A beteg leány

Megvan az én szivem sértve,
Halálosan sebesítve,
Azért vagyok ilyen beteg,
Azért tovább nem élhetek.

Halálos az én nyavalyám,
Készítsd a szemfedőt anyám,
Fonj koszorút rozmarinból,
És szomorúfűz ágából.

Temetess a kert szélébe,
A kerítés közelébe,
Oda, a hol akkor álltam,
Mikor őt utó’szor láttam.

A hol megszakadt a szivem,
Ott nyugodjék a holt testem.
Oda hullasd könnyeidet,
Hová én az enyéimet.

1860.

Szendrey Júlia: Sötét óra

Naponként árvább egy reménynyel,
S egy csalódással gazdagabb,
Szivünkből ekként fogy az élet,
Cseppenként igy fogy, igy apad.

S igy lesz kietlen pusztaság, hol
Előbb virágos kert vala,
Hol úgy megdalolt, fütyürészett
Az életkedvnek madara.

S lesz temető a sziv, hol nyugszik
Annyi szép és ifjú halott,
Kiket az élet csak gyilkolni
De feledtetni nem tudott.

Holttesteinken ott élődnek
– S gyötrelmeinket ez növeli –
Az emlékezet telhetetlen,
Szüntelen éhes férgei.

És e keservtől, gyötrelemtől,
Mit mi életnek nevezünk,
Nincs szabadulás, nincs menekvés,
Mig a földben nem pihenünk.

Oh, örök álom, miért késel,
Mért nem fogod be szemeim?
Nem róttam még le tartozásom,
Vannak még sirni könyeim?

1861.

Szendrey Júlia: Bucsu az ifjuságtól

Isten veled hát tünő ifjuságom,
Ha meg kell lenni, ám hát hadd legyen!
Ha itt az óra, mért tartóztatnálak,
Hogy el ne hagyj még, mért könyörgenem.

Mit vesztek véled, mit viszesz magaddal,
Mit az élet még el nem ragadott;
Álarczod csak, mi most lefoszlik rólam
Lényed, valód már régen elhagyott.

Miért sima homlok ott, hol már a szivben
Mély barázdákat vont a szenvedés?
S az égő szem, kihalt, sötét kebellel,
Nem sirok fölött tánczoló lidércz?

Mért viruljon még rózsapir az arczon,
Ha sötét gyászba burkolt a kedély?
És a mosoly mit jelent ott az ajkon,
Hol a szív többé nem hisz, nem remél? —

Ez ősz hajszálak barna fürteim közt,
Miként hópelyhek téli föld felett,
Hadd sűrűdjenek! rég megilletik már
Pihenni vágyó, fáradt fejemet.

A kikeletnek, nyárnak elteltével,
Hervadni látjuk a természetet,
Melyet az ősznek muló percze
Téli sírjához közelebb vezet.

S én üdvözöllek, oh ősz, üdvözöllek,
Rég várt vendégem vagy te énnekem,
Te az enyészet, mulandóság képe,
Hadd elaludnom csendes kebleden!

1863.

Szendrey Júlia: Az emlékezet

Oh bölcsek, mily nagy csalódástok,
Midőn oly bölcsen állítjátok,
Hogy nincsenek kisértetek!
Mi hát egyéb, mi, mint kisértet,
Mint sírjából feljáró lélek
A múltból az emlékezet?

Csakhogy nem vár éjféli órát,
Mely föltárja zárt koporsóját,
Hogy rémes útját kezdje meg;
És nem is űzi el a hajnal
Mikoron a kakas megszólal
Sirjába e kísértetet.

S nincs imádság, nincs vezeklés, mely
Megszentesitő erejével
Elüzze vagy elfojtsa azt;
Ellenben egy hang, hely vagy illat,
Kisértetképen felriaszthat,
Felidézvén a multakat.

Meglátogat ezer alakban,
Vagy inkább szüntelen velünk van,
Csak elrejtőzik olykoron,
Meg-megszólal, beszélget hozzánk,
Midőn azt legkevésbbé várnánk,
Régen nem hallott hangokon.

Mikor kaczaj, vig tréfa közben
Szavunk eláll, szivünk megrezzen,
Elsötétülnek szemeink:
Ilyenkor elmult szenvedésnek
Kinzó szelleme látogat meg,
S feltépi régi sebeink.

S midőn kinpaddá lőn az élet,
Melyre balsorsunk felfeszitett,
Ajkunkon honnan e mosoly?
Egy-egy boldog óra emléke,
Mely gyötrődésünk közepette
Föltámadt halottaiból.

Oh bölcsek, mily nagy csalódástok,
Midőn oly bölcsen állítjátok,
Hogy nincsenek kisértetek!
Mi hát egyéb, mi, mint kisértet,
Mint sírjából feljáró lélek,
A múltból az emlékezet?

1861.

Szendrey Júlia: Bölcső mellett

Mondják: iszonytató vihar dúl
Mennydörgés, villám oda kinn,
Hogy a felhők, mint sötét árnyak
Nyargalnak a szél szárnyain…
Csöndes szobám egyik zugában
Én egy kis bölcsőt ringatok,
Szivem májusnak verőfénye,
Viharról én mit sem tudok!

Mondják: két ellenséges tábor
Egymással véres harczra kelt,
S nem hallani mást a világon
Mint csatazajt, fegyverzörejt…
Csöndes szobám egyik zugában
Én egy kis bölcsőt ringatok,
Szivem a béke olajága,
Csatákról én mit sem tudok!

Mondják: gyűlölség és gonoszság
S bűnök tanyája ez a föld,
Hogy szerelem, barátság álarcz,
Mit az önzés magára ölt…
Csöndes szobám egyik zugában
Én egy kis bölcsőt ringatok,
Szivem a szeretet oltára,
Gyülölségről mit sem tudok!

Szentély e hely, sarut leoldva
Lépek csak által küszöbén,
S e bölcső mellett, mint oltárnál
Szent áhítattal állok én:
Feledve minden e világon
Mig e kis bölcsőt ringatom,
Míg égi dalként gyermekemnek
Halk pihegését hallgatom.

1860.

Szendrey Júlia: A költészethez

Oh költészet, fogadj be templomodba
Fogadj be engem papjaid közé;
Hisz Istenséged senki úgy nem vállá, —
Senki, miként én, úgy nem érezé.

Gyermekkoromban, öntudatlanul bár,
Igéidet rebegték ajkaim,
Sejtvén, hogy egykor te lész csillagom majd
Az élet sötét, kétes utain.

Az ifjúság és szerelem korában
Rózsákkal hintett pályatér helyett,
Én a tövises ösvényt választám, mely
Közelebb vitte hozzád lelkemet.

S midőn a percznyi üdvösség tüntével,
A fájdalomnak órája ütött, —
S kétségbeesésem, mint a tenger árja,
Összecsapott immár fejem fölött.

S mint forgó örvény vitt, sodort magával,
Körülem fonván csábos karjait, —
S hogy szabaduljak égő kínaimtól,
Időelőtti, kora sirba hitt:

Oh ekkor — ekkor… az önnfentartásnak
Sugallatából, mint rémült hajós,
Ki a tengerbe hányja kincseit, hogy
Megmenthesse a sülyedő hajót:

Úgy téptem én ki — s jaj, hogy ezt cselekvém! —
Keblemből minden drága érzeményt;
Föláldozám az élet gazdagságát
Egy értéktelen, koldus életért.

Csak egy maradt — egy szent kép birtokomban, —
Feldult egyházam oltárképe volt;
Tekintetem föl a magasba hivá,
Mig térdem le a porba roskadott.

A vakmerő kéz, mely letépni nyult fel,
Imádkozásra fonta ujjait;
Nehéz sóhaj szállt fohászkodva hozzá
Az ajakról, mely már káromlásra nyílt.

Te képed volt ez, oh költészet! — képed, —
Az egyetlen kincs, mely enyim maradt,
Mely hajnalt küldött hosszú éjszakámra,
Vetvén reám egy fényes sugarat.

Oh ne vond vissza e sugárt lelkemtől, —
Mint égető nap áradjon reám;
Habár fényedben, oh én istenségem,
Foszló harmatcsepp leszek csupán!