Már kis idő van
Hátra! halálod, rózsa, közelget,
Ellened a bús
Ősz szele zúzos szárnyat emelget,
A komor éjszak
Gyenge palástod prémjei mellett
Zordon ajakkal
Öszve-fagyasztó dért le-lehellett.
Már amaz élet
Tengere téged nem melegíthet,
Földre lehajlott
Bús nyakadonn a Nap se segíthet,
A fagy ezentúl
Cenk derekadról nyári ruhádat
Tépni le fogja,
S gyászra cseréli zöld tafotádat.
Ah! tövedenn áll
Egy tanya féreg, hogy szeme lássa
Dűltödet; éles
Foggal előre sírodat ássa:
Díszed elébbi
Hullt töredékit öszve-cibálja
S téli szobáját
E darabokkal majd becsinálja.
Rózsa! ne hullasd
Bús levelidről könnyed ezekre:
Homlokodonn mért
Olvad el a dér cseppnyi vizekre?
Nem te magad vagy
Aki mulandó sorsra születtél,
Nékem is illyen
Sorsom, előttem példa te lettél.
Nékem az élet
Ősszele szintúgy fog hidegedni,
Mord szele testem
Díszeit ekként fogja leszedni,
Sokszor előttem
Zúgva csapott el már amaz orkán,
Melly dühösenn a
Durva halálnak omla ki torkán.
Egy szomorú télt
Látok előmbe jönni borongva,
Fellegi gyűlnek
Ellenem a bús Égre tolongva,
Gőz-falaikból
A komor inség kezd fenyegetni,
Mely zivatarral
Kínok alá fog majd betemetni.
Nem sok idő el-
Telve leszárad e puha kéreg
Rólam, azonnal
Engem is elrág egy tanya féreg –
Ládd-e, kesergő
Rózsa! hogy én is, mint te, kimúlok,
S hantok alá, két
Szemfedelem lefagyva, borúlok.
Ah, de kinyílik
Egy Tavasz; akkor por-nyoszolyádba
Újra feléledsz
S öltözöl ismét zöld tafotádba
Nem veszek én is
Porba, reményt nyújt az hit aránta,
S lészek az Éden
Díszei közt egy mennyei plánta.
