Vörösmarty Mihály versei

Vörösmarty Mihály: Sonett

Jó reményi a jövő időnek,
Bármiként megúntam immár éltemet,
S kértem, hogy tovább ne bukjam, végemet,
Kedvre bátorítva élni késztnek.

Élek; a csaló napok sietnek,
Szívszakadva várok: a várt percenet
Megjelent, s hah! mely kecsegtetett,
A remény, nem szül valót szivemnek.

Mily sokat visz gyors időnk magával!
Nézd, amott a múltak néma tengere
Tág ölébe minden voltat bévere.

Oh! csak a remény a biztatással
Nem merűl el abba; sőt előbbre kel,
S a jövőből hozzám új csalást lehel.

Pest, 1820

Vörösmarty Mihály: A haldokló leány

Mért, könnyü lebel,
Mért játszadozol te ölemben?
A sárga level,
Kit szárnyad emel,
Nem zseng soha több kikeletben;
Hamvadni fog az vadon út közepén;
Bús pályaközépen ugy hamvadok én.

Amely hitet ád
A had fia, büszke, nem őrzi;
Meghajtja lovát,
Nem nézi nyomát,
Bár azt hive tört szüve vérzi.
Elvetve, magamban, erőm fogyatán,
Ah merre bolyongjak az álnok után?

Kelj, nyúgati szél!
Sirhalmomi gyásznak elég jel
A sárga levél,
Kit szárnyra vevél:
Azt tedd le poromra, s repűlj el.
Légy mint harag és boszu-fútta vihar,
Rontó, zajos és szilaj: érd be hamar.

És majd ha megyen
Szállongva virágra virágról,
S a régi jegyen,
Mint hűlt idegen,
Nem gondol az eskü szaváról,
Ezt zúgjad utána, mig el nem enyész:
“Nézz vissza nyomodra, te büszke vitéz.”

1828. július

Vörösmarty Mihály: A bujdosó

Fölkerestem nagy zajában
A világi életet;
Láttam mint ragyog sugára,
S mily csalárd uton vezet.

A barátság szűk hazáját
Megtapodták lábaim:
Itt sem, ott sem teljesűltek
Nagyra vágyó álmaim.

Légy segítőm, légy nyugasztóm,
O magánynak istene!
Itt reménylek: bár örökké
Bús vidéked rejtene.

Ím kor-ette szirteiddel
Hál’adón ölelkezem,
Búra hajló lombjaiddal
Bút pihegve mérkezem.

Nem kerűlöm völgyeidnek
Szent homályát, rémeit,
Sírva járom fellegekre
Nyúlt hegyidnek bérceit.

Légy segítőm, légy nyugasztóm
O magánynak istene!
Még ohajtom, bár örökké
Bús vidéked rejtene!

Börzsöny, 1820

Vörösmarty Mihály: A hajnalhoz

Szépen hasadsz a támadat ormain
O puszta tájnak hajnala! hűs szelek
Lengnek ki nyílt rózsás öledből,
S víg öröm ül piros arcaidban;

De nem vidítják lelkemet ékeid.
Vigasztalatlan térek elődbe: im
Keserv borong sötét szememben,
S éltem erét epedés zavarja.

Ah tán vidámabb léssz nekem egykoron,
Ha majd utolsó kínom után derűlsz,
Tul a porok bajos világán,
A temető komor álmain túl.

Bús fellegével nem fedi ott homály
Arany hajadnak szálait, és ha köny
Omol szemedből, égi harmat
Lészen az, égi öröm könyűje:

Ha ottan egykor lelkem elébe lengsz,
Többé le nem húny mennyei csillagod:
Örök leendesz, mint az isten,
Aki körűl mosolyog világod.

Jobb angyalomnak szárnyai födnek ott,
S szent hangzatokkal ömledez ajka rám;
A földi élet vad zajával
Messze marad nyugovó fülemtől.

Kivánatim nem gyötrenek el, szorult
Sohajtozások nem törik e kebelt,
Elszáradoznak búm siralmai,
S a komor emlekezet lenyugszik.

De hol tünődöm? föld porain, szegény
Ah hát halálig tart-e ez érzelem?
Holtig kerűlsz-e, oh leányka
A szivekig ragyogó szemekkel?

Börzsöny, 1822

Vörösmarty Mihály: Y algebra

1

Y árva betű, régóta gyanús vagy előttem,
Ösmeretlen szám vagy sok kivonások után.

2

A kivonás megvan = kevesebb mint semmi kilenccel.
Y elvesztél, lelked örökre adós.

3

Elsőnek szereted magadat nézetni: mi vadság!
A betürend nyilván ellened adja szovát.

4

Tán visszájáról vagy az első; sánta vagy ott is,
Eltördöste szegény lábodat a sok esés.

5

Annyi esésid után nyughatnál végre, de nem tudsz,
Régi szokásod már, s kedves az, ami szokott.

6

Nem bántlak többé, csak ez egy kérdésre felelj meg:
Amiket állítasz, valld meg, ugyan hiszed-e?

1829.

Vörösmarty Mihály: A nyárról

Az Tavaszi napokat nyár szokta nyomba követni,
Mely az éhségnek hív elüzője leve.
Ekkor tündöklik pirosodva már a gyümölcs is,
Mely ezelőtt bimbó és virágocska vala.
Földi vetés zöldűl és már majd magva kigördűl
A hüveles helyből, végre de csűrbe kerűl.
Most vagyon a bővség, mellyel táplál a kegyesség,
Nemde nagy szeretet, s Isteni végezet ez?

Székesfehérvár, 1816

Vörösmarty Mihály: Klivényihez

Indúlsz? nyomodban lengenek a szelíd
Múzsák, kiket rég híven ölelgetél,
Indúlsz barátom? Itt nyom engem
A henye lét köre, míg te indúlsz.

Menj csak! körűled béke, öröm legyen,
S ha bús valóság terhe gyötör, remény.
Menj, s e homályos élet útján
A zavarok dühe közt merész légy,

S megtörhetetlen, mint zavaros habok
Közűl az égig fölmeredő sziklák,
Melyeknek alján zúg az árvíz,
Ormain ég tüze dúl ropogva.

Menj! Egykor én is elmegyek, és velem
Minden világnak gyermeki jőnek: ám
Nem a csapongó kétes úton,
Nem tünemény javak édenébe.

Csend, béke, s a szent nyúgalom angyala
Véd ott, szabad lesz lelkem az érzetek
Kínzó hevétől: vad haragra
Nem lesz erő, hatalom, kivánat.

Pest, 1819