E koszorút gyászemlékűl keseredve akasztom
Annak, kit szereték, mennyei képe fölé.
Hervadozása jelentse, hogy aki feláldom ezen jelt,
Búban az elhúnytért, mint koszorúja, fogyok.
1831 szeptembere előtt
E koszorút gyászemlékűl keseredve akasztom
Annak, kit szereték, mennyei képe fölé.
Hervadozása jelentse, hogy aki feláldom ezen jelt,
Búban az elhúnytért, mint koszorúja, fogyok.
1831 szeptembere előtt
Két jó van, mi fölött sorsnak nincs semmi hatalma,
Szorgalom és az erény. Földön az, égben ez áld.
1839. június 20.
Másnak bölcs, te korán érett szóhőse, ki vagy te?
Csak te az élni tudó, csak te a honfi magad?
És te jövők látója? szegény! a csillagokat nézd:
Egy sincs, mely gúnnyal nem mosolyogna reád.
Titkokat a magasak nem bíznak holmi bagolyra.
Várj, az idő rólunk s rólad itélni jövend.
1837. január-február
Lelked beteg, s a költés benne gyöngy;
Jól értsd meg, nem csigából drágagyöngy,
Fagyöngy a legsiványabb tölgytetőn:
Madárfogó a gyermekek bogain,
S a légyvadászok vesszején ragasz.
S ha pinty az érzet, légy az értelem,
Fogollyá tettél lelket és szivet.
Örűlj nekik, jó költő! költsd el őket.
1829 első fele
Epret eszik Miklós. Kiki látja, de érzi leginkább
A tányér, melyet szinte lyukasra vakart.
Börzsöny, 1822
Baltával jött fel Pindus tetejére Metőfi,
Valljon hány szónak szegte ma bárdja nyakát?
1829.
Jó reményi a jövő időnek,
Bármiként megúntam immár éltemet,
S kértem, hogy tovább ne bukjam, végemet,
Kedvre bátorítva élni késztnek.
Élek; a csaló napok sietnek,
Szívszakadva várok: a várt percenet
Megjelent, s hah! mely kecsegtetett,
A remény, nem szül valót szivemnek.
Mily sokat visz gyors időnk magával!
Nézd, amott a múltak néma tengere
Tág ölébe minden voltat bévere.
Oh! csak a remény a biztatással
Nem merűl el abba; sőt előbbre kel,
S a jövőből hozzám új csalást lehel.
Pest, 1820
Mért, könnyü lebel,
Mért játszadozol te ölemben?
A sárga level,
Kit szárnyad emel,
Nem zseng soha több kikeletben;
Hamvadni fog az vadon út közepén;
Bús pályaközépen ugy hamvadok én.
Amely hitet ád
A had fia, büszke, nem őrzi;
Meghajtja lovát,
Nem nézi nyomát,
Bár azt hive tört szüve vérzi.
Elvetve, magamban, erőm fogyatán,
Ah merre bolyongjak az álnok után?
Kelj, nyúgati szél!
Sirhalmomi gyásznak elég jel
A sárga levél,
Kit szárnyra vevél:
Azt tedd le poromra, s repűlj el.
Légy mint harag és boszu-fútta vihar,
Rontó, zajos és szilaj: érd be hamar.
És majd ha megyen
Szállongva virágra virágról,
S a régi jegyen,
Mint hűlt idegen,
Nem gondol az eskü szaváról,
Ezt zúgjad utána, mig el nem enyész:
“Nézz vissza nyomodra, te büszke vitéz.”
1828. július
Merre van a te hazád, vendég szózatnak irója?
Kedves-e áldozatod és kik az isteneid?
Bujdosol és nem fogsz, boldogtalan, érni hazába;
Akit imádsz bálvány, füstbe megy áldozatod.
1829.
Fölkerestem nagy zajában
A világi életet;
Láttam mint ragyog sugára,
S mily csalárd uton vezet.
A barátság szűk hazáját
Megtapodták lábaim:
Itt sem, ott sem teljesűltek
Nagyra vágyó álmaim.
Légy segítőm, légy nyugasztóm,
O magánynak istene!
Itt reménylek: bár örökké
Bús vidéked rejtene.
Ím kor-ette szirteiddel
Hál’adón ölelkezem,
Búra hajló lombjaiddal
Bút pihegve mérkezem.
Nem kerűlöm völgyeidnek
Szent homályát, rémeit,
Sírva járom fellegekre
Nyúlt hegyidnek bérceit.
Légy segítőm, légy nyugasztóm
O magánynak istene!
Még ohajtom, bár örökké
Bús vidéked rejtene!
Börzsöny, 1820