Nem félek tőle, csak nem küzdök érte,
Mint őseim… Hisz úgyis megtalál
Az örökhű halál.
S finom testem fehér márványba vésve,
Melyben a hajlás lágy vonalba fut
Díszíti a kaput.
Szobrász rabszolgám, – légy szabad holtomkor!
De ne mintázz, mint annyi más, megint
A régi rend szerint.
Ne keretezzen egy megunt oszlopsor,
De heveredjen szobrom könnyedén
Szeretőm küszöbén.
Amint nem egyszer keblére borulva
Haját forró csókom zilálta szét
S ő lehunyta szemét.
Most is jönne… Lágy selyme rám simulna,
És rajtam át léphetne csak tovább
A rózsás körmű láb.
Nyugat, 1912/19. szám
