Egy éh holló lopott egykor egy darab sajtot,
Amellyel egy nagy fára száll.
Felettebb éhes volt, s folyt szájából a nyál,
Midőn egy vándorló rókát is arra hajtott
A szerencse – vagy szerencsétlenség.
Ha éh volt a holló, ez is az volt ám még!
Hogy szárnya nincs, csak azt bánta,
Mert éh gyomrának szánta
Mindjárt a sajtocskát, mihelyt a fához ért.
Hogy azt azért gyomrába csalja bé, minden fortélyt meghány
S ily szókra fakad végre ki:
E szép madárhoz képest a páva mi?
S mi a legfestettb publikány?
Ám tartsa szépnek más a zöldet, sárgát, kéket;
Ám légyen szép a pontzjon s karmazsin:
Csak paraszt-ízlésűk becsűlik a festéket,
Az én szemem előtt legszebb a hollószín.
Én a hízelkedést nem szoktam: Fénix volnál,
Ha még emellett szépen szólnál. –
Itt a bolond madár akarta
Mutatni gyöngyszavát; de kicsúszék a sajt,
S azt csakhamar a róka felkaparta.
Az elbámúlt holló nézi s nagyot sohajt.
De nem gondolt azzal a róka, hogy sohajtott,
Sőt ilyen csúfot űz: Tudd meg azt, jó madár!
Hogy a hízelkedés ily jutalommal jár.
Úgy-e, hogy csak megért e leckém egy kis sajtot?
*
Az emberek között is be sok van ily csalóka
Szót színlő róka!
