“A tölgyek alatt”, itt pihent Ő,
Lehajtva ősz fejét a költő;
Most ott pihen, hol örök csend ül,
A csendbe csík szent lantja csendül.
Szellő a dalt idáig hozza,
Sír, zokog a dalnok kobozza,
S lelket igéz — óh, mi van benne?
Ábrándos, égő honszerelme.
Hazát szeretni csak ti tudtok
Lánglelkü költők! S ha lehulltok
Csillag gyanánt a hon egérül,
Egész világ beh elsötétül!
Borong, borong az őszi este,
Sziget füvét harmat megeste;
Tölgy leveli fonnyadva hullanak —
Mit fonjak én meg koszorúnak?
Szemembe ime könyre-köny gyül:
Ragyogjon e köny drága gyöngyül:
Emlékeden. S áldjon sok öltő,
Boldog magyar hazán, óh költő!
