Ismertem én egy szép kis lányt,
Dala hangzott útcza hosszat,
Víg volt, mint a madár, amely
Ágról-ágra ugrándozhat.
Ámde egyszer – titkon esett –
Elvitték őt messze, messze,
Még anyja se találta meg,
Pedig, szegény, úgy kereste!
Ettőlfogva jól folyt dolga,
Körülfogták, ünnepelték,
De a leány – csodálatos –
Elvesztette életkedvét:
Szomorú volt… Naphosszakon
Egyre gondolt, mindig egyre,
Azokra a régen letünt
Gyermekkori vig perczekre.
A fénynél, amely körülvette,
Csak bánata volt a nagyobb:
Minek örült, mig szegény volt
S mikor gazdag, mit siratott?
