Taksonyi József: Márczius 15

Tavaszról álmodom, fényes napsugárról,
A dicső szabadság fölkelt hajnaláról.
Márczius 15! üdvözöllek téged,
Dicső szép múltadba lelkem is betéved.

Ott vagyok, ott vagyok, hol feljött a hajnal —
Csatára szólító riadóval, dallal:
“Talpra, magyar!” hangzott és a magyar talpon
Győzni vagy meghalni a szentséges harczon.

Kard lett a bilincsből, fényes aczél-szablya,
Mely az ellenségnek a végórát szabja;
Kard lett a bilincsből és a kardból villám:
Menyköveket szór az az ellenség sorján.

Tágas harczmezőin a had istenének
Egy szívvel áldoznak az ifjak és vének;
Fiatal férj megvált síró hitveséiül
S emelte a kardot, amerre sötétült.

— Ah, dicső szabadság, aranyos szabadság:
Éltüket-vérüket népek érted adják,
Mégis olyan vagy te, mint a zengő hajnal:
Mély sötétbül kelsz ki tűnő virradattal…

Szabadság! Igazán ha eljönnél végre:
Vérünkkel festenénk utat fel az égre,
Megmondanék ott fent az ég Istenének:
A csillagok közé fogadjon be téged!

…tavaszról álmodom, fényes napsugárról,
A dicső szabadság fölkelt hajnaláról. —
Ragyogj fel, ragyogj fel, oh te dicső hajnal
S tündökölj az égen örök virradattal!

Taksonyi József: Október 6.

Októberi sötét napok,
Sötétségtek most még nagyobb.
Vér tölti el a kebleket,
Osztrák vágott rajtunk sebet.
Októberi sötét napok,
Sötétségtek most még nagyobb!

Áll a kilenc akasztófa,
Nem korhadt még el azóta.
Meg is van még a kötele:
Kit húzzunk föl vájjon vele?
Októberi sötét napok,
Sötétségtek most még nagyobb!

Felejteni? Felejteni?
De a magyar nem teheti!
Újulnak a régi sebek.
Ti tépitek föl, vérebek.
Októberi sötét napok,
Sötétségiek mindig nagyobb!

A magyarnak Golgothája,
Nem sülhet a nap reája.
Amely nemzet igy vérezett:
Érezhet-e enyhületet?
Októberi sötét napok,
Sötétségtek egyre nagyobb!

Taksonyi József: Az agg költő panasza

Költők agg fejedelme,
Kit úgy fennhord a hir,
Mi az, mi téged olykor
Oly méla búra bir?
Mi bú az, mely szivedre
Reánehezedik?
Hiszen e kor megérti
S imádja müveid!

— “Nem is az bánt, nem is az fáj,
Hogy nem értik szavam;
E kor fölött lantomnak,
Tudom hatalma van:
De az bánt, keserít, hogy
Mig énekelgetek:
A kortól, — nemzedéktől
Biz éhen veszhetek!

Költői munka mellett
Kenyerem a robot;
Múzsák hívását hallom,
De — nem dalolhatok!
A szellem vinne szárnyon
S — létért kell küzdenem,
Hogy agg koromban légyen
Betévő kenyerem.”

“A nemzet elfogadja,
Mit néki adsz — s nem ád.
“Önzetlen “kell szeretni
Ezt a magyar hazát!
De hogyha jól betöltéd
“E “honfi tisztedet,
Gondoskodik terólad:
Fényesen — eltemet!”

Taksonyi József: Taszítsatok el!

Taszítsatok el, üldözzetek el,
Fegyvertek rólam tompán visszahull;
Az élet harczán edzve már erőm,
Támadjon rám a sors bármily vadul.

Megölhetitek még a lelkem is,
De csak azt, mely a léttel összefűz;
Lelkemnek az a része ép marad,
Amelyet táplál tulvilági tűz.

Fölöttem nincs hatalma semminek;
A hitványsággal bátran daczolok;
S lelketlenül ki követ dob reám:
Én arra szánalommal gondolok!

Taszítsatok el, üldözzetek el;
Gázoltatok át durván sorsomon;
Én kirabolva, én összetörve,
A föld porán is, szépet álmodom!

Taksonyi József: Tempora mutantur

Ismertem én egy szép kis lányt,
Dala hangzott útcza hosszat,
Víg volt, mint a madár, amely
Ágról-ágra ugrándozhat.

Ámde egyszer – titkon esett –
Elvitték őt messze, messze,
Még anyja se találta meg,
Pedig, szegény, úgy kereste!

Ettőlfogva jól folyt dolga,
Körülfogták, ünnepelték,
De a leány – csodálatos –
Elvesztette életkedvét:

Szomorú volt… Naphosszakon
Egyre gondolt, mindig egyre,
Azokra a régen letünt
Gyermekkori vig perczekre.

A fénynél, amely körülvette,
Csak bánata volt a nagyobb:
Minek örült, mig szegény volt
S mikor gazdag, mit siratott?

Taksonyi József: Én két szép gyermekem

Hidegre vált az idő hirtelen:
Nem fáztok-e, Piroska, gyermekem,
Magduska, gyermekem?

Szűkén termett mostan az élelem:
Nem éheztek, Piroska, gyermekem,
Magduska, gyermekem?

Halványak vagytok, úgy tetszik nekem:
Nem vagy beteg, Piroska, gyermekem,
Magduska, gyermekem?

A képzelődés játszik csak velem,
Hisz távol van tőlem két gyermekem,
Én két szép gyermekem!