A fantáziám madaraira
Lappangva les egy láthatlan íjász,
Hervadó lelkem ős-bozótja közt
Áll, térdel, fekszik, de alig hibáz:
A sápadt égből kék vér harmatoz.
És hullanak az ős-bozótba vissza
Átszegzett szívvel a gyors madarak,
Csak a nyílvessző még sebesebb szárnya
Mutatja fölmeredve hallgatag,
Megtört pályán az induló irányt.
Kolozsvár, 1928. május 16.
Hűvös park, őszi reggelek:
Dér-ittasan leszállingóznak
Valakire
Vörhenyes tölgyfa-levelek.
Valakinek szeme ragyog,
Szórja a levelet marokkal
S cseng a szive:
“Halleluja, szép aranyok.”
Kél a nap s irigyen nevet:
Valaki boldog. Csönd a parkban
És hullanak
Garmadával a levelek.
Nem volt az én elindulásom
A gyáva fiu utnakindulása,
Kit dédelget és széltől őriz
Dus kényelemnek féltő siratása.
Se bölcs tanács, se biztatások
Nem nyomták szivem: himes tarisznyámat. –
Dacos merészség, könnyü dal kisértek
És megcsókoltam szép szemü anyámat.
Csak egyedül a rengetegben…
Nem féltem tőled, kapzsi, zsarnok Élet.
Az éjszakák megostoroztak,
De vig szavam a harcos hajnalé lett.
– Jobb volna talán visszatérni?
Anyáskodott a könny a véres utban.
Örvények szélén, rémek árnyán
Álmaimmal, tanácsra összebujtam.
Elémbe álltak: erdő, szikla,
Nagy akarat, a tett csak szótlan árnyék.
Két szem: anyámé, vagy a másé:
Megsimogat: jövök, csak türj, csak várj még.
Vert szivemet öledbe vetted.
Csodavirág a két karod varázsa.
Leomlott erdő, gonoszság sziklája:
Rámlelt az Élet, álmaimnak mása. –
Egy hídon mentem át, az Izvoron.
Furcsa hidacska volt:
Két szál fenyő,
Csak úgy, egymásba róva,
Az Izvor lent dalolt.
Egy percre én akkor megálltam ott,
Behúnytam a szemem,
Hallgattam, hogy az Izvor mit dalol, –
S egy látást láttam:
A Dunát láttam messze, valahol,
S az Erzsébet-híd ércpilléreit.
Jó estét emlékek. Adj Isten, álmok!…
Kékszemű ködben tünedeznek, szállnak
Foszlányai a sugárteli délnek, –
Lengő, testetlen árnyak már, – nem élnek.
Rég volt, – hogy száraz szemmel, lázban égve,
Némán dobáltam a kályha tüzébe
– Hogy zizegtek, hogy hullt a pernye rájok! –
Régi levelet, elszáradt virágot.
S ma – ócska holmi közt, – adj Isten álmok!
Egy ittfeledt írásra rátalálok…
Elrejtem gyorsan, senki meg ne lássa!…
Mégis – csak nem küldhetem a padlásra?
1903.
Mikor hegyek közt jársz bolyongva,
Nem látsz a büszke bércoromra:
Ott lenn a völgyek rejtekében
A legszebb csúcs is észrevétlen;
De nézz csak vissza messze tájrul:
Szived megdobban, szemed ámul:
Mily diadallal kéklik égre
A fátyolos bérc bús szépsége…
Tűnt ifjúságod távolában
(Óh mért is nem láttad korábban!)
Igy leng feléd a kék homályon
Egy tündérkép, egy régi álom;
Ott leng a fátylas messzeségben
Ragyogón, fájón, szűz fenségben, –
Késő igéret, szent, egyetlen,
Sovárgott és – elérhetetlen…
Mondjátok óh, hogy van-e dúsabb
És van-e mégis nyomorultabb
E koldus-gazdag földtekén,
Miként az álmok fejedelme,
A vágyak óriása, én?
Vágyak s remények légióin
Korlátlan úr s alattvalói
Az álmok ragyogó hada,
A gondolatok milliárdja,
Az eszmék fényes csapata.
De kincseit mind széjjelosztja,
S ő már mezítelen, kifosztva,
Álmok fölött korlátlan úr;
Örök magányban, mély borúban
Jár nesztelen, látatlanul.
Nem ismeri e nép királyát,
Ki rejtve fut be büszke pályát,
Hatalmas ismeretlen ő;
Nem ismeri még önmagát sem
A láthatatlan szervező.
Ki vagy te, óh nyomoru fennség,
Börtönbe sínlő végtelenség,
Te pont, melynek határa nincs,
S minek mélyéből egy világ biralma
Ragyogva kél, ha egyet intsz?
Ki vagy te, óh királyi koldus,
Ki enyhülést hiába koldulsz
Örökvaló szerelmedért?!
Mi haszna dús, mi haszna minden,
Ha senki, senki meg nem ért?!
Hiába nézek önmagamba,
A lelki szem a lelki napba
Sokáig nézve megvakul.
Lélek se képes elviselni
A szörnyű fényt bántatlanul.
Mondjátok óh, hogy van-e dúsabb
És van-e mégis nyomorultabb
E koldus-gazdag földtekén,
Miként az álmok fejedelme,
A vágyak óriása, én?
