Reményik Sándor: Utolsó munkás

A nap leszáll, és szőlőhegyed ormát
Aranyozza az alkony, Istenem.
Munkásaidat látom fenn mozogni,
Apró bogárkák, serény hangya-népek,
Ki kapál, ki vesszőt metsz, ki szüretel.
Munkálkodjatok, míg nappal vagyon:
Mondtad s elküldted mindannyiokat.
Mentek. Ki hajnalban, ki délelőtt, ki délben.
Verejtékük hullt zord szőlőhegyedre,
És felszállt áldozati páraként
S virágillat lett: édes öntudat
És boldog, tiszta lelkiismeret.
Hogy sürögnek ott fenn a húnyó napban,
Aranyként csillan szürke hangya-testük,
Már készülődnek lassanként haza, –
Egy óra még, és itt van a sötét.

Sötét, sötét: hogy száll a szörnyű szó,
Éjszaka: hogy suhognak szárnyaid,
Mily félelmes vagy, mily irtózatos,
Még annak is, ki dolgozott napestig,
Hát még annak, kit elhagyott a hajnal,
És elhagyott a délelőtt s a dél
S kit a hanyatló nap is így talál:
Hivalkodva és haszontalanul.

Álltam valami messze piacon,
És tarka rongyként ráztam lelkemet,
Így tűnt a hajnal, így futott a dél,
És így jött rám a késő alkonyat.
Utolsó munkás és utolsó óra –
Most itt állok a szőlőhegy tövén,
Napszámodba szegődnék, Istenem.
Egy óra még, és itt van a sötét.

Ezt az utolsó órát add nekem.

Zigány Árpád: A kis kovács

Din-don, din-don, din-don, din-don;
cseng a pöröly, kalapács;
Dan-dén, dan-dén, dan-dén, dan-dén:
én vagyok a kis kovács.
A szikrázó ízzó vasat
a parázsból kiveszem,
Vas-fogóval jól megfogom,
az üllőre ráteszem;
Hopsza! egyet ütök rája:
Szerteszáll a sziporkája…
Ütöm, verem, kalapálom,
Fordítgatom, megformálom: –
Tolom hátra, előre,
Míg patkó lesz belőle.

Gáspár Imre: Munkás-marseillaise

Fel dalra, társak! zengje ajkunk
A munka bús, de szent dalát
Mi dolgozunk, nagy hasznot hajtunk,
De hol a kéz, mely díjat ád?
Hol az a kéz, mely áldva adva
A verítékért megfizet?
Ez ajk kenyérért kenyeret,
Nem alamizsnát kér fáradva!
Éhség, nyomor velünk,
De mind, mind felkelünk,
S ki harcba száll, hadd vesszen ő…
Szabad lesz a jövő!

A gazdagoknak van hazájok,
Övék a hon hegy-völgye mind,
Mi építők fel palotájok’,
Mely ime ránk büszkén tekint!
S egy talpalatnyi tér e honbul
Nem a miénk sehol sehol,
Csupán ha hantja ránk omol,
Ha a lélek-harangja kondul.
Éhség, nyomor velünk
De mind, mind felkelünk,
S ki harcba száll, hadd vesszen ő…
Szabad lesz a jövő!

Királyi szívvel szolga a nép,
Felette úr lett a silány,
Könnyelmű szó eladja vérét
Az érdek szennyes piacán.
S ki kart veszített a csatában,
Vagy munka közt a gép előtt,
Ah! immár ki ápolja őt?
Koldus a dús nagy pitvarában
Éhség, nyomor velünk,
De mind, mind felkelünk,
S ki harcba száll, hadd vesszen ő…
Szabad lesz a jövő!

Kenyeret nem kap, aki éhez,
Tanítót nem kap gyermeke,
Nem jöhet orvos betegéhez
S gazoktól függ becsülete.
Oh, búja és tűrése hosszú!
S nagy országokba’, szerte-szét,
Halljátok-e, hogy zúg a nép?
Trónokat ingat már a bosszú!
Éhség, nyomor velünk,
De mind, mind felkelünk,
S ki harcba száll, hadd vesszen ő…
Szabad lesz a jövő!

De mit panaszlunk! Nemsokára
Nagy számadásra hív a kor!
S zeng bércről-bércre valahára,
Mi most a szív mélyébe’ forr!
Fel számadásra, hangzik a dal!
Tenger se zúg ily rémesen!
Nem nyomja lelkünk semmi sem,
S vádolja a gazt szörnyű váddal.
Éhség, nyomor velünk,
De mind, mind felkelünk,
S ki harcba száll hadd vesszen ő…
Szabad lesz a jövő!

Benedek Elek: Becsüld a népet!

Dolgos népet, ha látsz a réten,
Köszöntsed őt, köszöntsed szépen.
Bár ócska, foltos a ruhája,
Kincseket ér az ő munkája,
Becsüld a népet!

Neked pihenés a meleg nyár.
Te alszol s ő munkába kezd már.
Peng a kasza már virradatkor,
A legszebb álmot aiszod te akkor,
Becsüld a népet!

Hej, mit művel kérges tenyérrel!
Ellát téged puha kenyérrel.
Még éjjel is hordja, mit nappal
Összegereblyélt, le a kalappal!
Becsüld a népet!

Ne irtózz a kérges tenyértül,
Fogd meg bátran, tétova nélkül.
A kéz, amely vért verejtékez,
Szebb, mint amely aranytól ékes,
Becsüld a népet!

Óh, ez a kéz! Áldott egy kéz ez,
Ma itt, holnap tán harcban vérez;
Arany kalászt vág ma kaszája,
S embert, ha vészben szent hazája,
Becsüld a népet!

Szeressed őt, véremből vér, te!
Ne feledd: honnét eredéi te;
Hogy vagy te is a sarjadéka,
Dolgos, harcos nép maradéka,
Becsüld a népet!

Elek fiamnak

Kosztolányi Dezső: A magyar paraszt

Csak akkor látod őt, ha szürke éjjel
száguld tovább gőzvasút veled,
s a hajnal mérgező lehelletével
leng tejszinűn az alvó táj felett.

Merengve megy előre, méla, álmos,
lovát magára hagyja, szántani,
olykor kitárja karját, mint a táltos,
csillognak inge hószín fodrai.

Roskadt inakkal lassan ballag aztán,
bölcs mélabú van napsütötte arcán,
de szem nem látta őt könnyezni még.

Mint egy bus isten jár a zöld mezőben,
döbbenve nézem, mint halad előttem,
és nem tudom, mi bántja nagy szivét.

Benedek Elek: Az én szobalányom

Amióta Évike a szobalány,
Hej, huj, szobalány!
Nincsen tükör a szobámnak falán,
Hej, huj, a falán.
Azóta itt minden olyan ragyogó,
Hej, huj, ragyogó!
Megláthatja benne magát nagyapó,
Hej, huj, nagyapó!
Szobalányom volt már nekem olyan is,
Hej, huj, olyan is,
Tessék-lássék söpörgetett a hamis,
Hej, huj, a hamis!
Hej, Évike, az csak ám a szobalány,
Hej, huj, szobalány!
Nem is adnám a világért, de nem ám!
Hej, huj, de nem ám!