Fehér lepke felhőtlen ég alatt,
Hagyd most egy percre a virágokat.
Ne nézd, hogy száraz kóró a kezem,
Ne nézd, hogy lelkem mézet nem terem.
Jer, telepedj meg a kezem fején, –
Csupán te érintsd, – nem érintlek én.
Az érintésed mily finom, – ilyen
Lehet egy túlvilági szerelem.
És most mesélj, – mondd el, hogy egykoron
Itt ültél te is egy kerti padon.
Magadbaroskadtan és egyedül,
Némán, bénán és tehetetlenül.
Emberként, kit a teste-lelke nyom,
S tudja, nincs szabadító hatalom.
S ím, lepke lettél, szárnyaló, szabad:
Fehér álom, nyugtató gondolat.
Ne nézd, hogy lelkem mézet nem terem,
Egy pillanatig maradj még velem.
És vigasztalj, hogy lepke leszek én,
S lebegek, mint te, valaki kezén,
Ki majd, magába rogyva – egykoron,
Ül itt, mint én most, egy kerti padon.
Nagyvárad, 1929. július 1.
