Amikor a tavasz meleg nyárba hajlik,
Nincs boldogabb ember kerek földön nálam.
Kertemben madárdal s gyermeklárma hallik,
Csakúgy fürdik lelkem s nagy boldogságban.
Mire mindég vágytam, íme, azt elértem:
Van szép lombos kertem s kis unokák benne;
Ülök a fák között a nagy karosszékben,
Nem bánt az öregség, vagyok jókedvembe.
Mit mondok: öregség! Messze van az tőlem,
Versenyt futok én még mind az unokákkal.
Hej, de híres futó lett volna belőlem!
Nyargalok, mint a szél, árkon-bokron által.
Ha ők parancsolják, felmászom a fára;
Hogyha meg úgy tetszik: kazal tetejére.
Együtt csuszkálunk le a kazal aljára,
Jó nagyanyókának nagy rémületére.
Hátha még azt látná a jó nagyanyóka,
Amikor gázolunk a patakon átal!
Mintha csak hallanám: ó, ó, nagyapóka,
Azok a gyermekek mit tesznek magával!
Mit tesznek, mit tesznek… hadd tegyék a drágák,
Lám, lám, alighogy volt, vége már a nyárnak.
Ma még együtt másszuk a gyümölcsfák ágát,
Holnap már szegénykék messze földön járnak.
Hallom már a füttyét a gőzparipának,
Még egy perc és velük messze-messze szárnyal…
Sír nagyanyó, s én is sírva mondom: lám csak,
Azok a gyermekek mit tettek magával!
