Ezen az oldalon Ady Endre verseit olvashatod.
Ajánljuk még Ady Endre istenes versei, Ady Endre 25 szerelmes verse és az Ady Endre 29 legszebb verse című válogatásainkat is.
Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány – népek langy szivű sihederje,
Verje csak, verje, verje.
Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.
Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy fél percnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.
Szájon, mellen, karban, kézben,
Csókban tapadva, átkosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.
Epében, könnyben és mézben,
Halálosan, tudatosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.
Ilyen nagy, halk, lelki vészben
Legyek majd csontváz, víg halott.
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.
Bizony, lelkem,
Csak magamnak nem feleltem:
De hát választ nem is leltem.
Elfelejtem
Sok örömöm, sok szerelmem:
Szép elmenni: ez az “elvem”.
Ez az “elvem”,
Csúf szó, de csak így feleltem:
Elvvel, szívvel s be nem telten.
Így feleltem,
Bátor hangon énekeltem
S néha nyáron harcra keltem.
Bizony lelkem,
Én az Életet elejtem,
Én magamat már elrejtem.
Ki nem “fejtem”:
Megint rossz szó. Elfelejtem.
Ezt és mindent. Nem feleltem
Magamnak.
Egy félig csókolt csóknak a tüze
Lángol elébünk.
Hideg az este. Néha szaladunk,
Sírva szaladunk
S oda nem érünk.
Hányszor megállunk. Összeborulunk.
Égünk és fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk.
Bevégzett csókkal lennénk szívesen
Megbékült holtak,
De kell az a csók, de hí az a tűz
S mondjuk szomorún:
Holnap. Majd holnap.
Ahol mások élnek, szeretnek,
Én eljöttem ide betegnek,
Csókot temetni, álmot dobni,
Nyugodt partokon nem nyugodni.
Mindig a holnapra mosolygok,
Elvágyom onnan, ahol bolygok,
Úgy vágytam ide s most már szállnék.
Óh, én bolond, bús, beteg árnyék.
Valahol egy bús sóhaj szállt el
S most lelkemen pihen,
Valahol kacagás csendült most
S mosolyog a szivem.
Valahol szép lehet az élet,
Mert lány után futok
S valahol nagy lehet az átok,
Mert sírni sem tudok.
Valahol egy szívnek kell lenni,
Bomlott, beteg szegény,
Megölte a vágy és a mámor
Éppúgy, mint az enyém.
Hallják egymás vad kattogását,
Míg a nagy éj leszáll
S a nagy éjen egy pillanatban
Mind a kettő megáll.
Hogyha tudnád, látnád, mit szenvedek érted,
Oh, de megátkoznád csalfa hűtlenséged!
Koszorút kötöznél, könnyed hullna rája:
Letűnt boldogságom sötét fejfájára.
Óh, ha tudtad volna, mennyire szeretlek,
Nem hurcolna vállam nyomasztó keresztet,
Lihegő ajkaim nem átkot szórnának
Csak örökre Téged, Téged csókolnának.
Óh, ha tudtad volna, mennyi dicsőt, szépet
Dalolnék Terólad, dalolnék Tenéked,
Nem törted vón’ össze sóvárgó, bús lantom:
Elmerengnél sokszor annyi édes hangon!
Óh, ha Te éreznéd azt a sötét átkot,
Mely elrabolt tőlem egy tündérvilágot:
Megtörne a szíved, megtörne a lelked,
El nem bírnád soha azt a nagy keservet!
Vándorlok kifosztva mindenből, mi drága,
Fenyeget egy élet sivár éjszakája…
Gyenge rózsatőről hova lett a rózsa?…
– Verje meg az Isten, ki letépte róla!
A lelkem ódon, babonás vár,
Mohos, gőgös és elhagyott.
(A két szemem, ugye, milyen nagy?
És nem ragyog és nem ragyog.)
Konganak az elhagyott termek,
A bús falakról rámered
Két nagy, sötét ablak a völgyre.
(Ugye, milyen fáradt szemek?)
Örökös itt a lélekjárás,
A kripta-illat és a köd,
Árnyak suhognak a sötétben
S elátkozott had nyöszörög.
(Csak néha, titkos éji órán
Gyúlnak ki e bús, nagy szemek.)
A fehér asszony jár a várban
S az ablakokon kinevet.
Áldj meg, ha itthagysz, áldj akkor is,
Ha rossz voltam.
Nem nézhetünk egymás szemébe
Majd egykor holtan.
Fölpattant, nagy, halott szemeink
Kérdve világítják az éjünk:
Miért nem voltunk jók egymáshoz,
Amikor éltünk?
Az én útaimon
Nem nyílnak virágok,
Sötétség vesz körül,
Csillagot nem látok…
Virágokat tépnek,
Napsugárban élnek
Milyen sokan, mások!…
Engem megfogott egy
Ismeretlen átok.
Nem adott az élet
Nyugodalmat, békét,
Feldúlta lelkemnek
Végső menedékét;
Nincs már egy reményem,
Szivemből már régen
Eltüntek az álmok…
Megfogott, megölt egy
Ismeretlen átok!
