Gyönge violának
Letörött az ága –
Az én bánatomnak
Nincs vigasztalása!
Suhog a szél Ungvár felett,
Édes rózsám, Isten veled!
Nagy Bercsényi Miklós
Búskodik magába:
Elfogyott szegénynek
Minden katonája…
Suhog a szél Ungvár felett,
Édes hazám, Isten veled!
Minden koporsó zárt levél,
A halál zord pecsétje rajta.
Tartalma bús, tartalma mély,
De csak az Isten olvashatja.
Istenhez van címezve mind,
Ezer meg ezer változatban.
Ő oldja meg rejtélyeik’
És egyet sem hagy olvasatlan.
Olvassa gyakran és soká,
Mind komorabban évről-évre,
És részvéttel tekint alá
Az élő lények seregére.
Reményünk fogyatán
Egy-egy régi nótán
Fájó szívvel merengünk,
Mintha minden búnkat,
Szomorúságunkat
Bele kéne temetnünk;
Pedig ha mi bánat,
Abban mind feltámad
A mi régi keservünk.
Száll a nap, száll a nap,
Bujdosó kuruchad
Itt is, ott is felrémlik;
Mögöttük dúlt tanyák,
Előttük a Kárpát
Havas orma fehérlik…
Ami mult, el nem mult,
Minden seb megújult,
Szegény szívünk elvérzik.
Iszonyú történet!
Így élni nem élet:
Nyomorúság, gyalázat.
Te cudar németség,
Há! meddig téped még,
Meddig nyúzod hazánkat?
Ha kiben egy csepp vér:
Alamizsnát nem kér,
De jussáért föllázad!
Hadd harsogjon újra
Fenn a Hadak útja,
Idelenn a Kárpátok!
Hadd fulladjon végre
Porba, sárba, vérbe
A kétszázados átok!
Egész nemzet álljon
Csatasorba bátran!
Rákóczi szól hozzátok.
Dobosom, dobosom,
Udvari dobosom,
Ha valaha, most verjed!
Mint mikor viharba
Az Isten haragja
Eget-földet megrenget,
Mintha végítélet
Ébresztője volnál –
Rézdobodat úgy verjed…
Oh, ifjuságom aranyálma,
Virágos, rózsás kikelet!
– Köröttem metsző szél süvöltöz
És hullanak a levelek.
Ábránd, boldog valóra válva,
Fentartó, védő szerelem!
– Bolyongok némán, emlékezve,
És könnybe lábbad a szemem.
Családi tűzhely hű nyugalma!
Otthon, feleség, gyermekek!
– Lelkem mint tévelygő madár szál
Romok és sírhalmok felett.
Oh, bús szobám halotti csöndje!
Magányos, árva életem!
– Ki tör át szive sugarával
Szomorú sötétségeden?
Te jösz a sülyedő hajóhoz,
Megtört szivemhez, jó anyám;
Szereteted nagyobb s erősebb
Mint a vihar, az óceán.
Muló álmoknál, képzelgésnél
Állandóbb, bensőbb, igazabb;
Minden folt nélkül ilyen volna
Az égi fényforrás: a nap.
Te jösz, te jösz bús otthonomba,
Hogy ne maradjon ez magány,
És elhunyt csillagom világát
Kipótold, lelkem jó anyám.
Aludjál csöndesen, nyugodtan
Letünt, kilobbant csillagom!
– Ragyogj rám áldó sugaraddal
Jóságos, tündöklő napom!
Ej, a pokolba minden
Panasszal, mélabúval!
Borongjon fent, ha tetszik,
A szürke téli égbolt,
S ha tetszik, pityeregjen
A május langy esője, –
És nem biggyesztem ajkam
Szomorkás gyászdalokra!
Nekem az élet: élet,
A dal is dal nekem csak.
Nem csöndes házi portán
Kapirgáló baromfi,
De vakmerő trillákkal
Fel, kék magasba rontó,
Víg, mámoros pacsirta;
S a bor nekem, barátim,
Nem nyavalyás dekoktum,
Mit úgy kell csak beszednem
Óránként egy kanállal, –
De levegő, mely éltet,
S mely annál szívderítőbb,
Minél több és valódibb!
Mi gondom a jövőre,
S a multtal mért vesződném?
Előttem a jelennek
Nagy, vágtató világa,
S a röpke pillanatnak
Minden varázsa, kéje, –
Hát élvezem a mámort.
S nem félek semmiféle
Tikkasztó macskajajtól,
De jókedvem virágit
E lángitalba szórom,
S tűzrózsákat dobálok
A sápadt Gond szemébe.
Bár itt a pálya vége,
S az alkony mind alább száll;
Sebaj, míg van kedélyünk,
S a borunk nem fogyott el!
Meghalni? Eh, szamárság!
A meghalást, barátim,
A földi elmulásnak
Ez ósdi formuláját
Vénasszonyokra bízzuk,
S hitvány filiszterekre.
Meghal, ki nem bolondult,
Meghal, ki nem teremtett,
De, mint mi, cimboráim,
Ilyen kemény legények,
Mi legfölebb kidőlünk
Az élet bora mellől
Egy röpke pillanatra,
De már a másik percben
– Sugárba, fénybe mártva –
Kibontjuk szárnyainkat,
Merészen átsüvöltünk
A földiség homályán,
Hogy ott fenn újra égjünk
A teremtés tüzében,
És áldást tündököljünk
A lenn vérezve küzdő
Magyarság életére!
Garçon-koromban azt ígértem:
Elviszlek túl a tengeren
S ketten, meghitten éldegélünk
Valamely regés szigeten.
Fölénk majd pálmafák borulnak,
Köröttünk suttog, búg a hab…
No – és (vasúton, nem is gályán)
Ide Váradra hoztalak.
“Ez hát a sziget?” kérded halkan
S én mosolyogva szólok: ez!
Im, rónává szikkadt a tenger
S határa végtelenbe vesz.
A város is – csak nézd meg jobban –
Sár- és portenger közepett
Úgy fekszik, mint az óceánban
A Csiri-Biri szigetek.
A por? Gondold, hogy aranyfátyol.
A sár? Fölér az ablakig!
S fiakker helyett, bizony Isten,
Elkelne néha a – ladik.
Igaz, hogy pálmafákról szó sincs
S nem is terem itt ananász,
De kárpótlásul reggelenként
Tülköl az utcán – a kanász.
S ablakod alatt csodás hangú
Nagy aranymadarak helyett –
Disznó-kvartett zeng s marhacsorda
Bőgi a hajnaléneket.
Ami művészet, – oh azért itt
Rajonganak az emberek:
Nem régiben alakítottak
Egy utcaseprő egyletet.
Ezenkívül egy szobrot láthatsz
Éppen a város főterén,
Azt mondják róla, hogy Szent László
S ő nem protestálhat, szegény!
Hadának legszálasb vitézit
Egy jó fejjel mulá fölül
S oh gúny! most alighogy kilátszik
A zöldséges kofák közül.
De hát itt sok egyéb dologban
Különb (mint másutt) a divat:
Télen kaphatni jó fagylaltot
S nyáron színészek játszanak.
Középület van quantum satis…
Megálljunk! Ne menjünk tovább!
Ezek közt a legkiválóbbak
Kétségkívül az iskolák.
Egyikben praelegálok én is
S az előadás közepett
Egerek járnak a katedrán –
Notandum: tandíjmentesek.
Nos lelkem nem elég idill ez?
Nem pompás, érdekes sziget?
Tankönyv helyett az iskolába
Maholnap – macskákat viszek.
Látod: az élet lassan-lassan
Minden ábrándot így szűr át
S boldog, ki megtalálja rája
– Mint én – a víg kádenciát!
Uram, ki védtél
Búban, nyomorban,
Ne hagyj el engem
A jobb napokban.
Kétség nem üldöz,
Bízom tebenned,
Halld meg, ha mégis
Hozzád esengek.
Köröttem oly szép,
Dicső az élet!
Szívem túlárad,
De – félek, félek.
És lelkem hozzád
Remegve néz föl:
Ne sujts villámmal
A tiszta égből!
Csak ünnepek, mindig csak ünnepek!
Pedig a haza rongyos és beteg:
Mindütt nyomor és vérző sebnyílás,
De azért nem szűnik az áldomás.
Hol vannak, oh, hon, hétköznapjaid?
Borongva kérdem: kik dolgoznak itt?
– Két kézzel éj-napon át senki más,
Csak ellenségeid, s a pusztulás!
Kurucvilág, labancvilág,
Dehogy mult el, egyre tart.
Most is dúl az ősi átok:
Magyar rontja a magyart.
Magunk ellen fordítjuk a
Régi rozsdás fringiát,
S egymást öljük, mitse bánva:
Rokon, testvér, jóbarát.
Mintha olyan olcsó volna:
Bőven foly a honfivér –
Nem a magunk jóvoltáért,
Csak idegen érdekér’.
És a közös, nagy ellenség
Hátunk mögött jót nevet,
Örömében táncol, ujjong,
Hogy az Isten verje meg!
Halandó emberek, féljétek Istent!
S tegyétek, amit szent törvénye mond.
Szeressétek, mint jó testvérek, egymást
S ne legyen gondotok a földi gond.
Pusztuljon szívetekből a gyűlölség,
A mások rontásán duló harag.
Akik a szeretetet meggyilkolják,
Méltók reá, hogy elkárhozzanak.
Halandó emberek, féljétek Istent!
Övé az élet, övé a halál,
Szemöldjének egy könnyű rándulása,
S a gőgös ember hitvány porra vál.
Ha nem tett jót, ha nem szerette társát,
Itt lenn a földön nyoma sem marad.
Akik a szeretetet meggyilkolják,
Méltók reá, hogy elkárhozzanak.
Halandó emberek, féljétek Istent,
A legfőbb, leghatalmasabb urat!
Emeljétek fel szíveteket hozzá,
Nézzetek arra, merre ő mutat.
A gazok megtalálják benne sorsuk’,
Örök jutalmukat az igazak.
Akik a szeretetet meggyilkolják,
Méltók reá, hogy elkárhozzanak.
Halandó emberek, féljétek Istent,
Ki mindent lát és mindörökre él!
Hiába álság, gyarló földi furfang,
Belát a vesétekbe és – itél.
Küldöttje minden ember s ha ki társát
Gyűlöli, rontja: őt csúfolja csak.
Akik a szeretetet meggyilkolják,
Méltók reá, hogy elkárhozzanak.
