Erdők hüs vonalán alszik a március.
Távol a könnyű világ, füstöl a százszavú
szél és a csipogó táj féle száll puha
szárnyakon, ábránd kergeti,
mint a szerelmest, ó szél kerekedj el a
sóhajainkkal. A bús, tártölü ég szeret,
s vár mese árnyaival, s rádborul
édesen rejteni mindent fátyola.
A kávéházban, két konok barát közt
könyökölve őrzi élete titkát,
sörénye, akár egy néger leányé,
égig csapódik és hányja a szikrát.
Tűnődve néz… Hetven év távolából
halált tanít könyörtelen szemével,
s mögötte az itthagyott idő lelke,
a gyémánt sárga izzásával ég el.
Menyasszony lett a városunk,
rajta az uj ruha,
s e bús menyasszonynak a köd
jólillő fátyola.
Az ember ily fátylak között
elveszti az eszét,
s mint fuldokló az ég felé
nyújtja fáradt kezét.
De nem segít rajt senki sem,
elnyelik mély ködök,
s a sorsú födött elcsitul
a világ, az örök.
És tovább is uralkodik
a csend, a gyötrelem,
s magányos mécsesként vigyáz
a pisla értelem.
I.
Hová mégy Nap? Te óriási pók!
Bámulnak utánad a fellegek
miként Ezsajás után a zsidók.
Csiklandó por lebeg körös-körül,
két kis pipacs vígan tüsszögni kezd
és szél kúszik az almafák mögül.
Az első csillag kimerészkedik,
lám pontos volt, nincs semmi baj! Az est
mint egy eroplán leereszkedik.
II.
Azt hiszem, most mindennek vége lesz,
új háborúra készül a világ,
úgy csapkodnak a megtépett szavak,
mint a porban a játékos cicák.
Géppuska, tank, gáz, bomba és golyó!
Válassz! Les rád a halál száz neme,
“jövőre” – biztattam mindig magam,
s most nem tudom, jövőre élek-e?
Költőhöz méltóbb van-e, mint meghalni a jóért,
szóltál, és a szavad pántlikaként lobogott.
lm, öregem, feldúlva a népjava és a szabadság,
itt van a perc bizonyítsd, nem vagy-e csak fecsegő.
Szalad az út és alkonyodik,
majd emelkedni kezd az ég felé,
ahol a fáradt felhő andalog,
s lassú húzással száll a hold elé.
Min tűnődhet e félig holt világ,
és min tűnődhet ott a kis tanya?
Ha nem vigyáznának a fák, talán
sikoltva a mennyekig ugrana.
Elvillant minden tiszta indulat,
ha szólasz is jól tudod célja nincs,
úgy villan csak föl rejtett éteted
miként tolvaj keze között a kincs.
Sötét a lét és rossz ez a világ,
a sűrű bánat lassan betakar,
nyugodtan várod szörnyű sorsodat,
a hangos társak zaja nem zavar.
Földön pihent el lágy tekinteted,
alázatos vagy, mint az állatok,
sokat küzdöttél ó de vége van,
amit igértél be nem válthatod.
Magadban állsz, merengve szótlanul,
mint hős, aki csatából tért haza,
s ha faggatják lotyogó asszonyok
utjukból tér, nincs hozzájuk szava.
Eldobja minden piszkos fegyverét,
az arca fénylik, lankadtan liheg,
csak ő tudja, hogy mennyit szenvedett,
de erről még nem szólhat senkinek.
1936.
Szemem lezárt, nehéz
függönyei mögött
minden biztos egész
sikoltva széttörött.
Jaj milyen karikás,
lobogó csillagot
látok, és mily hibás
halovány-kék napot?
Hideg melódiát
érzek villogni én
a fekete világ
könyörtelen egén.
Torz, tömény dallamok,
tömör, kemény zene,
és rámnéz rég halott
apám fáradt szeme.
Nehéz tekintetét
a szivem érleli,
hallom, mint a zenét
s vörössel béleli
kormos világomat,
s a halál berkeit,
a puha halmokat
elérni ő segit.
