Nyíló rózsa, nap sugára,
Csalogánydal, lepke szárnya
Mind oly szép, úgy szeretem.
Oh de, lásd, te csalogányom,
Rózsám, lepkém, napsugárom
Egyben együtt vagy nekem.
1861.
Nyíló rózsa, nap sugára,
Csalogánydal, lepke szárnya
Mind oly szép, úgy szeretem.
Oh de, lásd, te csalogányom,
Rózsám, lepkém, napsugárom
Egyben együtt vagy nekem.
1861.
Ölelve tartlak, Istenem,
Mi gyöngéd karcsu termeted!
Hallgatsz, szíved beszél velem,
S elringat, mint egy gyermeket.
Ne ébresszen pacsirtaszó,
Szavadnak édes hangja még,
S csillag sem, a hajnalhozó,
Amely dicső szemedben ég.
Hadd környezzen e néma éj,
Ez édes álom, szent titok;
Oh mennyi érzés, mennyi kéj!
Leszünk-e még ily boldogok?
1861.
Ott virasztál gonddal, bajjal,
Nagy beteg lyánykád felett,
Ott talált az est, a hajnal:
Az anyai szeretet
Szívedet erőssé tette,
S a haldoklót megmentette.
Szép szemed és nemes arcod’
Aki látja, megcsodál,
De midőn megvívtad harcod’
Lyányodért; legszebb valál:
Bútól, gondtól aggva, dúlva,
S örömödben megifjúlva.
1899.
Enyhe szellő suttog halkal,
Már homálylik az esthajnal.
Estcsillag félénk sugára
Mosolyog le a világra.
Majd föltetszik a telő hold,
Fényes lesz az egész mennybolt.
Elnyugodt a föld lármája
És a menny hármoniája
Megzendül, a lélek halba,
Meg nem szűnik hallani,
S lassan, lágyan elringatják
Édes álom karjai.
1847.
Nem vagy te legszebb a világon,
Tán oly szép sem, mint képzelem,
De nékem érted szép az élet,
És boldogság a szerelem.
Mért lennél szebb, mért lennél legszebb?
Hisz akkor nem volnál enyém;
Csak szemed gyúlaszt, arcod bájol,
Csak tégedet szeretlek én.
A szép arc, mint tavasz virága,
Alig virul, hervadni kezd,
Csak egy szépség van, mely sirig tart,
Mit érzésünk másokra fest.
1852.
Szeretlek, szeretlek!
Kimondom, kimondom!
El nem birhatom már,
Oly nehéz lett titkom;
S mint a néma gyermek,
Amidőn megszólal,
Megteltem csordúltig
Könnyel, fájdalommal.
Fájdalomnak könnye,
Örömnek fájdalma,
Szivem hő szerelme,
Hűsége, bizalma,
Lelkem minden kincse,
És egy egész élet,
Utasítsd bár vissza,
Örökre tiéd lett.
1858.
Szállj dalom, oh siralom sohajja,
És sírd el legszentebb könnyedet!
Emberi kény embert eltiporhat,
De ki az, ki szívet láncra vet?
Szállj kunyhóba és szállj palotába
És ápold a honfi bánatát
Légy sugár, légy harmat, mely virágnak
Késő őszig éltet, enyhet ád.
A bánatnak is vagyon virága
S néha öröm-magvakat terem
Hogy magadhoz méltókép örűlhess,
Érezd búdat, érezd, nemzetem!
1850.
Csillagos az ég, szép csillagos,
Rózsafa levele harmatos:
Könnyemtől harmatos levele,
Éretted, éretted hulla le!
Csillagos az ég, szép csillagos,
A szellő fuvalma bánatos:
A szellő fuvalma sóhajom,
Éretted, éretted angyalom!
1846.
Sétál a lyány, kinn a kertben sétál,
Mint a madár, idébb vagy odább száll;
Fűvel fával elbeszél, elsuttog, –
Aki szeret, Istenem, beh boldog!
Alig tudja, hogy lehajol, szakaszt
Két virágot, kettőben egy tavaszt:
Ez nefelejts, az meg amott rózsa,
Mintha csak a gondolatja vóna.
Rajtok a nap végsugára reszket…
Oh hogy’ várja, várja már az estet,
A szép esti csillagot az égre;
Szeretőjét dobogó keblére.
1853.
Csillog a hold fényén a torony,
Közel vagyok hozzád, angyalom!
Jöttömet nem sejted, úgy-e bár,
De tudom hű szíved mégis vár.
Ringatod kis lyányunk’ csendesen,
És atyjára gondolsz édesen.
Oh én is csak rátok gondolok,
Szívemben száz csókot ringatok.
Kocsi-zörgést hallasz nem soká,
Meg ne ijedj, lassan jőj ki rá!
Aludjék kis lyányunk csendesen,
Hadd ölellek ott kinn, édesem!
1859.