Gyulai Pál versei

Gyulai Pál: A szarka és a gilice

Egyszer a szarkához
Gilice betoppan:
»Taníts, hogy kell fészket rakni,
Te tudod legjobban.«

»Szívesen, hugocskám!«
Dolgozik már rajta:
»Csak így, csak úgy, csak, csak, csak,«
Mindegyre azt hajtja.

Szótlanul ott ülni
Gilice is restel,
Búgó hangján: »Túdom, túdom,«
Beszélgetni kezd el.

»Hát csináld, ha tudod!«
Szarka mond haraggal,
Félbe-szerbe hagyja dolgát
S elrepül azonnal.

Szarkáéhoz képest
Fészke gilicének
Ezért maradt csak egy darab –
Eddig tart az ének.

Gyulai Pál: Éji látogatás

Három árva sír magában,
Elhagyott sötét szobában;
Zivataros hideg éj van,
Édes anyjok künn a sírban.

“Édes anyám, édes anyám!
Altass el már, úgy alhatnám!”
Mond az egyik s el nem alszik,
Sohajtása föl-fölhallszik.

“Beteg vagyok, édes anyám!
Hol maradtál? Nem gondolsz rám!”
Mond a másik s jajjal végzi,
A fájdalmat kétszer érzi.

“Édes anyám, gyujts világot!
Nem tudom én, jaj, mit látok!”
Harmadik mond, mindenik sír –
Temetőben mozdul egy sír.

Megnyílnak a nehéz hantok,
Kilép sirból édes anyjok,
S tova lebben a vak éjben,
Haza felé, az ösvényen.

Arca halvány, hangj’ a régi,
Fia, lyánya megösméri;
Immár tőle hogyan félne?
Megcsókolják, mintha élne.

Az egyiket betakarja;
Másikat felfogja karja,
Elringatja, elaltatja;
Harmadikat ápolgatja.

És ott viraszt a kis ágyon,
Míg elalszik mind a három;
Majd megindul, széttekinget,
Keresi a régi rendet.

Rendbe hozza a szobácskát,
Helyre tészi a ruhácskát;
Az alvókat hosszan nézi,
Csókját százszor megtetézi.

Kakas szólal, üt az óra,
El kell válni viradóra!
Visszanéz a véghatárral…
Sír megnyílik, sír bezárul.

Oh a sír sok mindent elfed
Bút, örömet, fényt, szerelmet;
De ki gyermekét szerette,
Gondját sír el nem temette.

1866.

Gyulai Pál: A szél és a nap

Egykor régen szél urfival
Fogadott az öreg nap:
Egy vándor köpenyét melyik
Lophatná le hamarabb.

Jött a szél s magát fölfúván
Zúgott-búgott; mint csak tudta,
A köpenyt úgy húzta, fútta.
Hát a vándor mit csinál?
Elébb ugyan félelmében
Ijedten kap fűhöz-fához,
De a köpenyt majd a vállhoz
Szorítgatja s odébb áll.

Mosolyog az öreg nap,
S hő sugárral, fényes-szépen
Megindul a tiszta égen.
Hát a vándor mit csinál?
Lassabban megy, meg is izzad,
A meleget alig állja,
Majd a köpenyt földhöz vágja,
S hogy pihenjen rajt’, megáll.

Egykor régen így nyeré meg
Szél urfit az öreg nap;
Többet ésszel, mint erővel,
Igy közel, úgy hamarabb.

Gyulai Pál: Tavaszi reggel

A bércet már a hajnal aranyozza,
A völgy virágit gyönggyel harmatozza;
Fű és fa lombján hűs szellő legyint át,
Ébresztgeti a lepkét és pacsirtát.

A sullogó patak mintegy megbátrul,
Vadrózsa bokra ég a napsugártul;
Fény mindenütt, víg zaj minden zugolyban,
Az ég mosolyján a föld szíve dobban.

Oh fény és dal! Tavasznak enyhe napja’.
Elveszett fényét lelkem visszakapja,
Szívem megárad ifju érzelemben,
S ajkamra ismét víg dal hangja lebben.

1881.

Gyulai Pál: Virágnak mondanálak…

Virágnak mondanálak,
A rózsa, liliom,
Mint egy tőnek virági
Virúlnak arcodon.
De a virág nem érez,
Ne légy virág nekem…
Maradj kedves leánynak,
S légy hű szerelmesem!

Csillagnak mondanálak,
Mely est koránya lett,
Virasztva édes álom
S édesb titok felett.
A csillagfény hideg fény,
Ne légy csillag nekem…
Maradj kedves leánynak,
S légy hű szerelmesem!

Hajnalnak mondanálak,
Mely hogyha felköszönt,
Ég és föld mosolyogva
Ürömkönyűket önt.
A hajnalláng muló láng,
Ne légy hajnal nekem…
Maradj kedves leánynak,
S légy hű szerelmesem!

Vagy légy virág s virúlj fel,
Itt híved kebelén,
Légy csillag, fényt sugárzó,
Balsorsom éjjelén;
S hajnal, mely harmatot hoz,
Örömkönyűt nekem;
Oh légy a nagy világon
Egyetlen mindenem!

1846.

Gyulai Pál: Haza felé

Csillog a hold fényén a torony,
Közel vagyok hozzád, angyalom!
Jöttömet nem sejted, úgy-e bár,
De tudom hű szíved mégis vár.

Ringatod kis lyányunk’ csendesen,
És atyjára gondolsz édesen.
Oh én is csak rátok gondolok,
Szívemben száz csókot ringatok.

Kocsi-zörgést hallasz nem soká,
Meg ne ijedj, lassan jőj ki rá!
Aludjék kis lyányunk csendesen,
Hadd ölellek ott kinn, édesem!

1859.