Kazinczy Ferenc: A vallástalan

Elázott szemmel s szánakozva nézem én
Az esztelenség vakmerő bolondjait,
Akik, magoknak tetszvén, a megtévedés
Egyik széléről a másikra térnek el;
S kevélyen néznek vissza már az elhagyott
Ösvényre, melyen a vakhit vasláncokon
Kötözve tartja vért könyvező foglyait.

Felfúvalkodva s lármázó kiáltozás
Között haladnak vert ösvényeken elébb;
S kérkednek a bolondság csengetyűivel.
Nézd, – ekként szólnak -, a mi útunk tiszta út,
Lépésidet nem fogja dudva gátlani.
Nincs itt tekervény; ezt zsinór jegyzette el,
S minden lépésünk távolyabb és távolyabb
Von el bennünket a megvakított sereg
Könnyhullatással áztatott oltáritól.
Őket setétség fogta el, s vastag homály,
S vakon s tipogva vonják rest lépéseket,
Amerre papjok a setétbe tévedez,
Amit parancsol, amit kíván, azt hiszik.
Barmokká lesznek, s rettegvén a büntetés
Előtt, édesség nélkűl töltik élteket.

Ők így: de minket a Világosság vezérl,
Előttünk mindég nyitva áll szent temploma,
Hol színről színre látjuk elzárt titkait.
Nevetjük a csábúlást, mellyel a ravasz
Papok sötétebb századinkban orrokon
Hurcolták a vak népet, mellyel ők
Világosb századinkban kincset gyűjtenek.
Magunktól függünk, s jobbunk mellett a szabad
Élet, balunknál a vígasság múlatoz;
Nem íjeszt minket a menny fellobbantott tüze,
Nem íjeszt földet renditő dördűleti:
Ha csap, könnyebben s kínok nélkűl dűlök el
A semmiségbe: hogy ha nem csap, hasztalan
S gyermekhez illő vólt a gyáva rettegés.
Kedvemre élek s vígan tőltöm éltemet,
Nincs semmi tisztem; vagy ha van, úgy kedvem az!
Hazám, barátom, istenem magam vagyok…

1786, Töredék

Kazinczy Ferenc: A mi nyelvünk

Isteni bája a szép Hellasnak, római. nagyság,
Francia csín, és német erő, s heve Hesperiának,
És lengyel lágyság! titeket szép nyelvem irígyel.
S ti neki semmit nem irígyeltek? Nyelve Homernak
S Virgilnek, ha találtok-e mást Európa határin,
Mely szent lantotokat ily híven zengve követné?
Dörg ő a nem csikorog; fut ha kell, mint férfi fut a cél
Nem tört pályáján: de szaladva, szökelve, sikamva.
Lángol keble, ajakán mély bánat leble sohajtoz,
S mint te, olasz s lengyel, hévvel nyögdelli szerelmét. –
Hull a lánc, közelít az idő, s mi közöttetek állunk.

1836.

Kazinczy Ferenc: Fény és homály

Szép a felduzzadt Ares táborában
Dicső nagy tettek által fényleni;
Az érc phalanxot béfeszíteni,
S ha kell, lerogyni a vérengző csatában.

Szebb, oh szebb! a nép véneinek sorában
Hatalmas szózattal mennydörgeni;
A hont, az elnyomottat, védeni,
S elfojtani a bűnt serkedő korában.

Miklós, Erdélynek lelkes nagy polgára!
Hazád isméri szent hűségedet,
S tölgyággal koszorúzza tettedet.

Szemem vakítja fényed nagy sugára.
Nem fénylek én, s azt én nem fájlalom –
Fény s nagyvilág énnékem Széphalom.

1811., Cserey Miklóshoz