Beszélj, hiszen te is csikorogsz bévül
S ordítanál, ha itt nem állnék és órád jönne…
Mert bölcs a szád, mert tűz van a szemedben és amit mondasz
Kong mégis, mint’ faálcád volna és gödör
A két szemed helyén és a lelkedben fekete sötétség
És mintha űrben állnál és bambán merednél belé
S a mozdulatod ocsmány: hogy kegyetlen halált érdemelne.
Beszélj, bár az én szivem megszakad
Te szörnyű másom, ahogy sikoltja: hát én?
Ahogy zokogja és tudja: hiába, hiába, hiába minden
Ahogy járja és zuzza: Így mindig szégyened lesz ember
Ilyen künn szép, ilyen belül szörnyű tehetetlen
Ilyen, kinek csak a sírása van, ez a semmi,
Ez a szörnyű fátyol, mely amit eltakar
Szépnek mutatná a csúnyát, a dögletest,
És nemesnek, mert ráborult, mert ráterült
Koldusra, királyi palást, egyszer egyszer, egy egy pillanatra.
Beszélj, én látom méltó vagyok hozzád
Hallgatom kongó szavad, melyhez csengő ércet hiába ütnél
Hogy zendüljön és lelke legyen: halott.
Hogy fájjon, fájjon: – otthonodban, szomorú bútoraid közt
Igy sirsz fel magadért s önnön utálatoddal ölnél el engem.
Hallgatlak s menekülök s kiválasztok egy napos tájat.
Egy nagyvirágú rétet nehéz pillangóival, az arany nappal fölötte,
Kis gyermeket, ki fűben ül s nevet s részeg oktalan örömtől –
Folyó mesze zúgását s gyerek dalok kusza kis melódiáit –
És nézek, nézek, míg a könny csordul ki szemeimből.
Míg megbánom, hogy élek, hiúságom – és érted is sírok,
S mi rá eszmélek: megint gyatra kis ügyesség vigasztal, úgy-e…
S ábránd az van, ábránd az volt, ábránd, külszin… semmi.
Nyugat, 1909/24. szám
