Peterdi István versei

Peterdi István: Tanitás

Világ rendül, égbolt mélyebb, éj sötétebb, szó jelentőbb – rendbe, rendbe!
Bele nem halsz ebbe a szerelembe!
Pedig úgy kellene lenni,
Szépen elköszönni és menni,
Várni: a szíved megáll-e,
Ha igen: micsoda gyönyörűség lenne az az utolsó sóhaj!…
De hogy néz-e feléd, vár-e
Fogcsikorogva lesni. Töprengeni: kár-e
Halálos sóvárgással tölteni a drága időt?
Ezt is elvégezni, azt is, ráeszmélni, hogy a szíved megint retteneteset dobban!
Este undorítón érezned magad, reggel jobban…
A szót vizsgálni, amit hallottál tegnap: tegnap ilyet hallottál, ma minőt
Kell majd hallanod? : ez kevés.
Ez a régi, bújkáló szenvedés,
Ha jól meggondolod, ilyen már volt, elmúlt, nem lett belőle semmi, nem kell!
Meghalni, ha lehet, igen! : világ rendüljön, égbolt legyen mélyebb,
éj sötétebb, szó jelentőbb – utóljára; ha nem:
untatsz ezzel az ostoba életeddel!

Nyugat, 1927/1. szám, 1920, Oroszország

Peterdi István: A kedves lány fedd

Halkan nevetnem kellene a gáncsoló szavak alatt,
Az idegen szájba nézni s az idegen fogakra.
Ah, lelkem most simogató szót is közönyösen fogadna
A szoba kicsiny, s az idő örök; az idő örök és halad…

Az idő örök és halad, s mi vágyaim szárnyukszegettek!
Az est künn végtelenül nagy, s hogy keltem fel reggel, s mi lettem!
Ah, jobban tudom, mint ez a beszélő száj, hogy el lehetne temetni engem,
Szédűlő szemem is a jövőbe tekinteni retteg.

Kinek szivembe sorsom nagy fájdalma lopózik
S az egész világ és eddigi tetteim emléke fojtogat
Elborúló szemem a gáncsoló vörös szájon mégis gyötrődve csókolózik.

Mégis az ő mérge itatta meg agyam, hogy a rettegett kép most is felfejlett előttem
Hullj a szivembe, kétségbeesés, mint a halottraváltó, oly erőtlen
Akaratom: fenséges gyász helyett, mint annyiszor, reszkető biborszint bontogat.

Nyugat, 1911/7. szám

Peterdi István: Élni?

Élnék, csak tudnék egészben élni,
Nem perceket, mik feltámadnak itt-ott.
Fényben mutatnak pár éjfélszinű titkot
S ellobbanón nem tudnak újra égni
S eltűnten, eltagadják magukat.

Örök ha volna tisztánlátásom
S meddig? s mirét? s hogy? újra kérdenem
Mindig nem kéne és eszméletem
Fel nem horkanna gyakran: sirom ásom!
Mert tudnám: csakis erre visz utad!

De szörnyű felriadni rémülettel
S szerelmet vallani utána, elcsitultan;
Majd hallani: a lelked ujra készületlen!

S várnod az új mementot, félve, dultan –
És enned, innod közben, űzni dolgod
Mig, hogy utadra menj
(Nem akarva, de törve, megfásultan, elbutultan)
Sarud megoldod.

Nyugat, 1909/6. szám

Peterdi István: Egy húszéves lánynak

Aki húszéves, az hunyja be szemét
Mikor úgy érzi, valamit tennie kell és kábult
Attól, hogy amihez fogna, nincs, vagy messze van.
Az húnyja le. Idővel ő megérik. Az, amit várunk,
Csirázik és nő. Egykor eltelíti
A lelket és egy napon él és szilárd a világ.
Addig csak járjon és keljen és fájjon. Ne lelje helyét
Az ő nyugtalanságát ki bánja? és mi vész el
A világból azért, hogy ő nem csinál semmit.
Majd él és cselekszik helyette más.
Élet haszontalan szerszáma: hányódjék szép hüvelyében!
Lógjon és lengjen. Egy napon mély csillogással
Csillog a létre s merül el anyagában;
A létnek eggy lesz; neki mély öröm.
Csak semmi kétség! kétségbeesés! Csak közöny, közöny!
A lélek gép, mely önmagát faragja;
Idő kell neki. Mindnyájan megnyugszunk.
Húszéves lány, te másik, halott, akin nevettem
Egyszer: azt bánom. Kész voltál s egész,
Csak nyers még. Túlsok anyag: kevés elhullott forgács:
Megszüntél fogyni. Az élő ne féljen,
Ha holnap menne: csak sírnék utána.
Az élő legyen nyugodt s tudjon várni.

Nyugat, 1911/24. szám

Peterdi István: Mégis

Te is olyan vagy mint a nők,
Kik életemhez közel állnak,
Esznek-isznak és csevegnek és járnak;
Ha nem is álmodom a te finom lelkeddel csillogó jövőt,
– Veled is hajlik rossz alakom az utcán
A kávéházban gond gyötör és kényelmetlen szobám és le-legyőznek mások:
Hadd nézegessem, bolond, – arcodon a finom faragások
Játszó árnyékát s ruháid könnyű hajlásain úszván
Hadd gyötrődjem és szinesedjék torlódó gondom s emésszen édes nyugtalanság.

Nyugat, 1911/5. szám

Peterdi István: Hasonlat a tóról és szoborról

Olyan vagy mint az alvó tó.
Az én hajam fehérlik és te fiatal vagy,
Eszembe jut, hogy mennyi gondolat, vágy, szégyenlősség és finnyásság volt bennem
S az életem eltelt belé, a várakozásba, majd
Egyszerre lefoszlik rólam a habozás, a sok hiábavaló tekintet
És két marokkal szedem a rózsát, könyörtelenül az élet teljét.
Mit szedjek? Az élet képe megváltozott.
Elhullt a barát, akinek gondolatai közt ragyogott képem
Elhervadt a nő, aki dőre vágyaimnak lett volna titkos jutalma
Eltörpült a cél, melyet a fiatalság ármányos ködén át elérni becsesnek látszott.
Olyan vagy, mint az alvó tó.
Benne ki tudja milyen szenvedély háborog.
Az örökifjú nyugtalanság nyűgöző takarója gyönyörű alakod,
Nézem és aggódom: szabadjára vajon ereszted-e
Vagy megtévesztő, hideg, önmagát szórakoztató gőggel teljes:
Várod, az idő, az idő hoz gyönyörű feledkezést?
Szépséges fiatalság, ma már minden
Szeretetem és alázatom a tied az időnek látszólag változatos forgatagában
Nagy: hogy fiatalságot végy és fiatalság vegyen
És a mi kivűled van, magány és utánad való hasztalan vágyakozás csak
Szép alvó tó, szép fehér szobor
Leülök im partodhoz, lábaidhoz
És mint az ébren alvó a míg a magam volt-dús és elapadt fiatalságát vigyázom
Lesem: a tied vajjon felvirul-e
Kincsed nem marad-e meddő! békeséget ad-e, szerez-e,
Múltán marad-e példa, mely a jövő fiataloknak világít?

Nyugat, 1924/1. szám

Peterdi István: A bajban

Lám, tegnap még, ha asszony járt az utcán
Hogy mondtad: mintha finom keretében
Egy örök mozdulattal állna és mosolyogna.
S szivedben s ereidben melegitőn lobogva
Nagy, mély öröm a küzdő vágyak seregében
Győzvén, hogy terjedett s hogy tett szelid-nyugodtá.

Ma, mondd, megismernéd-e, s vaj’ látnál-e ködöt,
Mely, körülreszketőn finom arcéleik
Mint tiszta istennőket viszi tovább lebegve?
Mondd, van e zaklatott, megvert agyadnak kedve
Úgy nézni, a ki jár, mint áhitatra intő képeit,
Mint harcszakitó, szép szerszámait a csudás természetnek?

Ugy-e hogy látod, látod, mint bajban és nyomorban
Nincs semmi, csak magad, s jajod s zúzó dühöd?
Ugy-e, hogy sirva látod: nincsen mit várni honnan!
Hogy őrjitő közöny ellened esküdött?
Ugye-e hogy gondolnod is a ködben járó nőre
Halálranevetésig mulattató és dőre
Hogy nincs kérő szavad a gyönyörű világhoz
Melyet, mert semmitmondó, mert kong a hazugságtól (magad is meg ne átkozz.
S hogy csak a bajban élsz, látod, hogy csak a bajban
Hogy akkor vagy igaz, ha szádban ezer jaj van
És máskor ostoba, igaztalan és léha –
Ugye-e, hogy látod, sirva látod
Te fájdalom fia s halálig martaléka.

Nyugat, 1909/8. szám

Peterdi István: Egy emberhez, kinek üres lelke az enyémhez hasonló

Beszélj, hiszen te is csikorogsz bévül
S ordítanál, ha itt nem állnék és órád jönne…
Mert bölcs a szád, mert tűz van a szemedben és amit mondasz
Kong mégis, mint’ faálcád volna és gödör
A két szemed helyén és a lelkedben fekete sötétség
És mintha űrben állnál és bambán merednél belé
S a mozdulatod ocsmány: hogy kegyetlen halált érdemelne.

Beszélj, bár az én szivem megszakad
Te szörnyű másom, ahogy sikoltja: hát én?
Ahogy zokogja és tudja: hiába, hiába, hiába minden
Ahogy járja és zuzza: Így mindig szégyened lesz ember
Ilyen künn szép, ilyen belül szörnyű tehetetlen
Ilyen, kinek csak a sírása van, ez a semmi,
Ez a szörnyű fátyol, mely amit eltakar
Szépnek mutatná a csúnyát, a dögletest,
És nemesnek, mert ráborult, mert ráterült
Koldusra, királyi palást, egyszer egyszer, egy egy pillanatra.

Beszélj, én látom méltó vagyok hozzád
Hallgatom kongó szavad, melyhez csengő ércet hiába ütnél
Hogy zendüljön és lelke legyen: halott.
Hogy fájjon, fájjon: – otthonodban, szomorú bútoraid közt
Igy sirsz fel magadért s önnön utálatoddal ölnél el engem.
Hallgatlak s menekülök s kiválasztok egy napos tájat.
Egy nagyvirágú rétet nehéz pillangóival, az arany nappal fölötte,
Kis gyermeket, ki fűben ül s nevet s részeg oktalan örömtől –
Folyó mesze zúgását s gyerek dalok kusza kis melódiáit –
És nézek, nézek, míg a könny csordul ki szemeimből.
Míg megbánom, hogy élek, hiúságom – és érted is sírok,
S mi rá eszmélek: megint gyatra kis ügyesség vigasztal, úgy-e…
S ábránd az van, ábránd az volt, ábránd, külszin… semmi.

Nyugat, 1909/24. szám

Peterdi István: Lefekvés előtti beszéd

Mért sirsz pajtás, te neked nincs világod s nem vagy néki.
Mért sirsz pajtás, csak szemet hunysz és mondod: nem vagyok.
Mért sirsz pajtás, asszonyruha szagát is könnyű kiirtni, tépni,
Csak egyszer gondolsz rá nagyon, hogy beborit: ha akarom én mindent elhagyok.
Mikor neked nincs rokonod, s idegen házak látnak vendégül s véletlen szobák.
Mikor úgy jársz, mint aki idetévedt, s csak rajtad áll, hogy mikor még tovább.
Mikor olyan külön vagy, olyan egy a millió közt, mely ezer kapcsolással alkot egyet.
Ne sirj pajtás, ne sirasd magad mégis s az életet, mely nincsen
Téged semmi se tart, ha zuhanni akarsz, minden zuhanni enged.

Nyugat, 1909/4. szám