Pongrácz Lajos: Falumhoz

Te csendes kis falum,
Kedves szülőhelyem!
Hálául e dalom
Tenéked szentelem.

Tenéked! hol, szivem
Ha csendes vagy remél,
Avagy nem gyötri azt
Egy kínos szenvedély:

Mily boldog életem!
Mily csendes a napom!
Napom miként hetem,
Hetem mint hónapom.

Reggel ha felkelek,
Kertembe sietek,
Hová szobámbul én
Azonnal léphetek;

Magammal elviszem,
Kedves költőimet,
S velök szavallom el
Nap-érzeményimet.

Később a hév alatt,
Szobába bémegyek;
Hol én kényem szerint
Irok és költhetek;

Nem érzem a feszes
Városi életet,
Hol óra, és a pénz
Szabályoz engemet.

Délkor családi kör
Engem körülveszen,
S az apró napi hir
Beszéd tárgya leszen;

Melyet rendkívüleg
Zavarnak hirlapok,
Vagy uj könyvek felett
Tartott birálatok.

S oszt mily kéj délután
Nyugonni pamlagon,
Ha könyvet olvasok,
Melyei szivem rokon;

És estve járni kint
Virágos réteken,
Szérűn, szőlőhegyen,
Tallón vagy földeken;

Nézni munkásokat,
S a munkát érzeni
Mi szép, és ilykoron
Nekik segíteni!

S ha szól az estharang,
Kapumtol nézem én,
Mint tér minden haza
A napnak estveién.

Az éjjel végre itt
Oly szép, milyen napom,
Ha holdon s csillagon,
Lelkem elringatom.

És igy foly életem!
Így múlik egy napom;
Napom miként hetem,
Hetem mint hónapom.

S csak kétszer szenved az
Kivételt, rendeset:
Egyszer hahogy szeszély
Zavarja kedvemet;

Megyek tekinteni,
Ritkán az éven át:
A várost, életét,
És untató zaját.

S ismét ha honn vagyok,
Szívok uj életet,
S üdvezlek ujra én
Minden ismert helyet.

A második kivételt
Kivánja a megye,
Melyhez engem leköt
Hazámnak szent ügye,

És egy kis hivatal;
S igy a gyüléseken
Mindig jelen vagyok,
S a törvényszékeken.

De hajh! sem itt, sem ott,
Örömim nem nagyok,
Környezvén engemet
Nagyobbrészt zsarnokok,

Kiknek önérdek a
Megye-gyüléseken, –
S vér vagy bot jelszavok
A törvényszékeken.

Örömmel vissza hát
Sietve távozom,
Falumba; ahová
Csak önhitem hozom;

Amelyben élve én
Mezőn nyugtot lelek,
S körültem élni itt
Egy szebb hont képzelek.

S igy mindig ha derül,
Avagy borúi egem,
Te csendes kis falum,
Mosolygasz énnekem.

De benned akkor is,
Ha minden elhagyott
E földön engemet,
S reményem elfogyott,

S érzek határtalan
Keservet, kínokat,
Kéjjel melyek helyett
Ölelnék poklokat:

Keservem csendesül
Mohlepte ormokon,
S kínom elszenderül
Tulajdon síromon!…

S ezért csendes falum,
Kedves szülőhelyem!
Hálául e dalom
Tenéked szentelem.

Pongrácz Lajos: Álom

Ha éltünkben kínt szenvedünk,
S még a remény is elhagyott,
Csak egy marad írül nekünk,
Mit a természet meghagyott:

Az álom, hol előbb-utóbb
Elnémul a kínszenvedés;
Hol nincs jelen, mult és jövő,
Minden csak egy nagy feledés!

Oh az álom egy kis halál!
S édes halnunk, ha szenvedünk,
És halni ugy, tudván miként
Élünk, és kínt nem érezünk.

De énnekem már kedvesebb
Lön az mintegy csendes halál,
Az én lelkem abban dicsőbb
Világu életet talál.

Ha ollykor egy szeráfi arcz
Fel-feltünik álmom egén,
Szótlan ragyogva, mint a nap,
A föld borongós fellegén.

S mig álmodom, boldog vagyok;
Érzem, hogy az nem puszta szó:
Az álom egy élet neme,
Az álom a legszebb való!

Pongrácz Lajos: Elefánt látásakor

Számos utas halad el bár, s áll elefánti vidéken,
S kit közülök táj, kit tájruli monda mulat:
Senki de nem gondol honnom bús dalnoka
Ányos, Ott kívülem rád, hol szűd keseregte dalát.
S itt folytak könyben, szenved rokon érzete nélkül,
Napjaid álmai, míg életed álma lefolyt.
Oh de mi volt – kérded tán – búdnak földi jutalma,
Mint a néma keserv, s szívbeli puszta sirám?…
Nem költő! mert míg társid rég sírba temetvék,
A mi szegény nyelvünk élteti, zengi neved.
És vannak, te veled kik az élet terheit érzik,
Kiknek csillagként szellemed élve mosolyg.
Bennem is így élsz! élsz, bár egy fél század-időszak,
Csendes nyugtod alatt, sírod ürébe letünt.
Nyúgodj’ hát te tovább! s társidnak példa gyanánt állj:
Mint ki valál e hon szent fia, hű fia is.

Pongrácz Lajos: Esti kép

A nap nyugszik, alkonyodik,
Est van már a faluban;
Itt ott állnak még nehányan
Szőlőben és tallóban.

Mások házuk udvarában
Kint ülnek az estvelen,
S a dologrul tanakodnak,
Mibe fognak reggelen.

Köztök andalg egy legény is,
Nem munkán, nem estvelen,
De a lyánkán; ki mos ott a
Ház előtti csermelyen.

Bár én is ott andalognék!
Mind a nyári estvelen,
Mind lyánkámon, az ha mosna,
Ház előtti csermelyen.

Pongrácz Lajos: Egy hölgy emlékkönyvébe

Nevem kivánod emlékül leány?
Ah félek, késő ez emlékezés!
Te láttad volt, miként szívvésze hányt,
S mint dúlt egész valómon szenvedés:
O mért ekkor rám nem emlékezél,
Hahogy rokon szűt bennem érezél?

Tán felnyilik akkor a szívvirág,
S nem érzi meg hosszú évek havát;
Erőt kölcsönz nekem az ifjuság,
S együtt éljük át az élet javát:
Mit nyujtni képes földi élvezet,
Jelen, jövő, avagy emlékezet.

De ah! késő már az emlékezés:
A szív elhal, ha többé nem remél;
Érzelmit elfonyasztja szenvedés
Mint téli fárul elhull a levél…
És illy levél-fosztott fa már szivem!
S hervadt levél lesz zöldek közt nevem.