Reichard Piroska versei

Reichard Piroska: Nyári éj

Álomszerű fényét hinti a hold –
varázslatos csöndbe merült a berek,
a kósza szél is álomra hajolt,
fű szála se ing, levél se remeg,
mozdulatlanul állnak a fák –

Most minden küzdés, élet elpihent,
most meghalt az öröm és a bánat,
csak illat van és hő, holdfény és csend
és mozdulatlan nagy néma árnyak
s szikrázó csillaggal hintve az ég –

Állok az álmodó nagy fák alatt
nehéz csöndű, kábító éjszakában
s elhagy minden emberi gondolat,
úgy érzem: gyökeret ver a lábam
s a fák sejtelmes álmát álmodom.

Nyugat, 1908/15. szám

Reichard Piroska: Találkozás

Egy arc, amelyet régen eltemettél,
kettősen eltemettél: messze temetőn
s szivedbe mélyen;
egy arc, amely csak könnyes álmaidban jár még vissza
S álmatlanul vivódó könnyes éjen;
az arc, amelyet sohasem feledtél,
az arc, amelyre egykor epedőn
fiatal szived a legelső tiszta
ábrándját glóriává szőtte; mely mint csillag,
úgy kisért sötét életeden végig,
mint temetőn madárdal, virágillat;
mondd, hogy lehet, hogy annyi év után
fáradt szived döbbenve feldobog,
mert az a régi szempár néz ismét feléd,
mondd, mit jelent, hogy szived felzokog?
csupán az élet fáradt körforgása
a régi arcnak ez az újult mása
vagy magános sápadt alkonyok
bánatja kápráztatja csak eléd?

Vagy sorsodban áll irva ez a homlok
ez az a szempár, mely lelkedbe láthat,
a kéz, mely sirodig vezet hiven;
örök a törvény, mi akkor megbomlott
és élted köre teljessé nem válhat,
mig az a sziv sziveden nem pihen.

dr. Hoffmann Edithnek, Nyugat, 1927/14. szám

Reichard Piroska: Régi szavak

Üde, most fakadt bimbó-szavakat szeretnék küldeni neked,
bársonyosan simogatókat, illatosan kedveseket:
súgnák meg álmodban,
hogy ez éjjel veled álmodtam.

S régi, örök szavakat, melyeket a szivemben mélyen
őrzök, mint ünnepi ékszert rejtett zárt tokban
s nem hordtam még soha, de olykor titokban
előveszek csendes csillagtalan éjen,
mikor a sötétben angyalsereg surran
s hogy magam se halljam, olyan halkan,
oly félve suttogja el ajkam:
én kedvesem… édes uram…

Nyugat, 1929/21. szám

Reichard Piroska: Furulyácskám

Fujjad, fujjad, furulyácskám,
én is voltam király lánya
és most vagyok fűzfa ága,
fűzfaágból furulyácska.

Furulyácskám, fujjad, fujjad,
azt a régit, ezt az újat,
vagyok most is király lánya
és ha újra meggyilkolnak
meggyilkolnak, elföldelnek,
elföldelnek, elfelednek,
feltámadok újra holnap.
És ha téged összetörnek,
összetörnek, tűzre vetnek,
tűzre vetnek, elhamvasztnak,
új rügyet nyitsz új tavasznak.
Hiszen itten az én váram,
hiszen itten az én kertem,
megcsúfolva és kiverten
százszor újra visszatérek,
visszatérek, míg csak élek.

S százegyedszer, ha meghaltam,
támad újra király lánya,
nálam különb, nálam ifjabb,
szólal újra furulyácska,
nálad zengőbb, nálad újabb,

furulyácskám, fujjad, fujjad.

Nyugat, 1940/4. szám

Reichard Piroska: Cornél

Kívül márvány volt,
tökéletes, tiszta és hófehér.
Sablonra öntött kicsi emberszobrok fölé
kimagasult magánosan, egyetlenül.
Külön világ s önnön törvényei
büszkék, szigorúk, sérthetetlenek.

De legbelől még forró láva volt,
elolvadt jóság
és áradó, ölelő szeretet;
oly mélyről buggyant s oly gazdagon
jutott mindenkinek, ki dideregve
mezitlen szívvel útjába került.

A Sors játszott vele:
kíváncsi volt, mi hűthetné le ezt a lávát,
ez a márvány mitől hasadna meg;
s vállára rakta az elbirhatatlant,
csapást csapásra mért
és összezúzta,
de pillanatra sem
hajlíthatta meg felemelt fejét.

Nyugat, 1927/10. szám

Reichard Piroska: Egydül

Odakint gördülnek a napok,
huszonnégy órájuk nesztelen abroncsán
gurulnak szüntelenül;
az imént még hunyorgó csillagok néztek be ablakomon,
most a nap küldi zárt redők résein kegyetlen nyilait,
de már közeleg halkan az alkony.

Idebent megállt az idő.
S ez időtlen tértelen űrben megállt az életem is,
csak mint kikapcsolt gépezet kis bolond kereke,
szivemben zakatol egyre a csendben:
hol vagy most? hol vagy most?
szivemben zakatol s vár szikra-jeledre,
melytől húnyt szemem újra kigyúl,
újra kigyul egész életem
megindul
feléd.

Nyugat, 1929/21. szám

Reichard Piroska: Titok

Tenger a szélnek zúgja,
szél a hullámzó lombnak,
erdő a völgynek súgja,
völgy suttogja a dombnak,
hab habnak, part a viznek,
patakban fürdő fűznek,
madár madárnak búgja,
virág azt illatozza,
minden, mindenki tudja,
nem tudja semmi, senki,
csillagfény hírül hozza,
föld égnek visszazengi,
szem tükrözi a szemnek,
emlékezés a vágynak,
csend súgja a magánynak,
Isten súgja a csendnek.

Hat vers, Nyugat, 1935/11. szám

Reichard Piroska: Emlékek kínos útján

Naponta újra kezdem
véres vesszőfutásom,
gyilkos emlékek útján
reszkető rohanásom.

Jobbról-balról lesujtnak,
nincs hova meneküljek,
egy pillanatnyi helyem,
hol pihenni megüljek.

Ezer kar nyúl utánam,
(ó bús lidérces álom!)
ezer karom vesszőzi
zokogó büszke vállam.

Ezer kisértet támad,
(ó messze, megnyilt sírok!)
ezer halott arcommal
most mind egyszerre sírok.

Emlékek kínos útján
gyötrő, hajszoló lázban
minden napom elvérzik
gyilkos vesszőfutásban.

Nyugat, 1924/10. szám

Reichard Piroska: Síremlék

Köd gomolyog,
emlékek sűrü, nehéz köde gomolyog
jeltelen sírjuk felett.

S mint aki fojtó fátylait sorra lebontja,
az éjből, a ködből holdas fénykörben
halavány ragyogással
elsőnek a hitves arca merül fel.

Homlokán már a halál harmata,
de búcsuzó szeme még
gyermekét, férjét hívja, keresi:
– Értetek éltem s hiába, –
sóhajtja feléjük a keserü ajak.

Láz és lázadás lobogott
gyermeke büszke szemében,
most már csak a könnye pereg:
– Élni akartam, magamért, magamnak
s hiába vártam az életemet. –
S karja könyörgőn tárul apja felé.

A férfi tiszta vonásait
kettős kín árkolta sötétre:
– Értetek élni nem tudtam
s nem tudtam élni nélkületek…

S a Földi Szeretet három arca
örök gyötrelmét sírva-siratván
összeborul és éjbe enyész.

S köd gomolyog,
jeltelen sírjuk felett
feledés sűrü, nehéz köde gomolyog.

1929. október 28., Nyugat, 1936/11. szám

Reichard Piroska: Tavaszi levél

Ma kisütött a tavaszi nap
s minden enyém a kerek ég alatt;
a fodros felhő a hegyek felett,
a selymesen elsuhogó szelek,
első levélke a tar ágakon,
viritó színek távol házakon,
utak mentén az elhagyott padok,
madárcsicsergés, kósza illatok…
Megcsókoltam egy cseresnyevirágot,
fiatal fűzek vesszejéből vágok
s husvéti barka hamvas bársonyával
megsimogatom az egész világot.
Ami itt búsul, ami itt ragyog,
minden enyém. És én tied vagyok.

Hat vers, Nyugat, 1935/11. szám