Elérhetetlen Ideál
Csábít, mint kútból csillag képe:
Felhozni mind, mi bennem fény,
Öltözni tökéletes Szépbe.
Ó balga vágy, kutatni lenn
Az örökfényt a kútfenéken,
Az öröklámpa nincs a kútban,
A csillag fenn ragyog az égen!
A vödröt százszor lebocsátom,
A vágy száz új kínnal gyötör,
Lenn a csillag megfoghatatlan,
És tehetetlen ájulatban
Ring sötét színen a vödör.
Te ne kérdezz, csak menj az utadon
S meg ne állj körülnézni,
A kétely gyilkos sebet üt belénk
S a lelkünk, a lelkünk bevérzi.
Te ne kérdezz, csak menj az utadon,
Az agyad bármi kábult,
A gyöngeséged, tétovázó vágyad
Egy hanggal el ne áruld.
Magadba higgy és menj az utadon,
Mint kit nem döbbent titkok árnya,
Gyáva, ki minden mondata után
Megtorpan kérdőjellé válva.
Mint Lót, eredj a kőkemény paranccsal,
Mögötted lobogjanak a csodák,
Mint akinek csak ökle, foga van,
Úgy menj a pusztuló világon át!
Az égbe ne tekints, de forró karral
Öleld az anyaföldet,
Vissza ne fordulj, jaj, ki visszanéz,
Nem mozdul az meg többet!
Valamikor régesrégen,
Mesebeli erdőszélen,
Hogy hirtelen zápor szakadt:
Megbújtunk egy ernyő alatt.
Napsugárra nem is vártunk,
Napfény volt a mosolygásunk.
Egymás arcát derítettük,
Hogy borult: számba se vettük.
Mint fiatal fák a szélben,
Egymáshoz hajoltunk szépen,
Szűzi szívvel, tiszta szemmel,
Céltalan, szép szerelemmel.
S vert az eső, vert az áldás,
Tavasz volt. Tündérvirágzás.
Az alkalom csak elszaladt.
A pillanat csak elszakadt.
Mivé lett a régi erdő?
Hová lett a vén esernyő?
Az ég egyre csak feketült,
A záporba jég is vegyült.
Már ernyőt sem feszítettünk,
Jégnek puszta fejjel mentünk.
S külön bánat, külön zápor
Vert és sodort el egymástól.
Aztán, búsabb, mélyebb szívvel,
Ajakunkon vihar-ízzel
Megint csak egymásra leltünk
És kérdeztünk és feleltünk.
Véghetetlen béke-vággyal
Egymás lelkét fontuk átal.
A csalánból, ami éget
Szőttük a nagy csendességet.
Álltunk, mint valaha régen
Mesebeli erdőszélen.
Álltunk enyhe borulatban,
Ünnepesti alkonyatban.
Álltunk őszbe hajló nyárban,
Ritka másodvirágzásban.
S feszült fölénk árnyat ejtő,
Vak vihartól mosolyt rejtő
Tündér-gomba: régi ernyő.
1934. február 26.
A föld öle s a csillagok között
Tornyosul sok-sok világ emelet,
Közöttük az örök lift egyre jár
És halkan búg a Mindenség-motor.
A klinikán, hol tavalyelőtt nyáron
Gyógyultam, – nem volt emelet, csak három,
De köztük is az örök lift haladt…
Két emelet közt egyszer elakadt.
Fagyasztó csend lett, a búgás elállt,
Mintha a Minden szívverése állna,
S a szörnyű csendben messze valaki
Irgalomért és életért kiáltna…
A liften egy orvosnő volt velem,
Derék szorgalmas és vidám leány,
Menyasszony éppen. – Először-utolszor
Akkor néztem meg arcát igazán.
Látva fagyasztó, dermedt döbbenésem,
Ajkán kinyílt egy mókás, bölcs mosoly:
Most, – mondta, – várunk kissé, meglehet,
(Hogy fülelt a sok világ-emelet!)
De aztán, – s megint az a bölcs mosoly –
Fent, vagy lent, – kikötünk valahol.
Igaza volt. Őt levitte a lift
Mélyre, mélyre a föld szintje alá,
Vagy magasra a csillagok fölé.
Engem a földön hagyott, ott, ahol…
De biztatgat egy távoli mosoly:
Fent, vagy lent, – kikötünk valahol.
Pécs, 1928. november 15.
Ha ezt a szót, e kurta szót
Ki tudnám egyszer ejteni
Egyszerűn, hangsúlytalanul,
Ahogy ágról a zuzmara pereg,
Ahogy az esőcsepp a mélybe hull…
Ha tudnám egyszer ezt kiejteni
Vigaszt nem várón, visszhangtalanul.
Ha tudnám egyszer ezt úgy ejteni,
Hogy nem kellene mögé rejteni
Fájó lemondást, keserű dacot,
Titkolt reményt, elfojtott haragot.
Ha úgy ejthetném, hangsúlytalanul,
Ahogy ágról a zuzmara pereg,
Ahogy az esőcsepp a mélybe hull.
Akkor én derült volnék, mint az ég,
És nyugodt, mint a halottaknak arca
Az ünnepi, ravatalos szobában,
És rendületlen, mint az Alpesek,
S erős, mint az Isten a magasságban.
Fut a vonat, és alszik a leány,
A függönytelen fülke ablakán
Bántón besüt, betolakszik a nap, –
Egy férfi kezében keménykalap, –
A virág-arcot ahogy védve rejti:
Ez az örök lovagi mozdulat.
Közbe kinéz, tűnik az őszi táj,
És vándorolnak gondolatai,
De karja, lankadatlan férfi-karja
Nem rest a nap-ellenzőt tartani.
Nézem – és áthat a meleg s a fény.
Ma tiszta, töretlen tükör vagyok,
Nem borzolnak idegen viharok,
Sugárzik bennem e halk tünemény.
Kolozsvár, 1927. november 5.
Néha félek…
Úgy nyugtalanít ez a suttogás,
Ezek a halk neszek,
Ez az imbolygás, ez az összejátszás
A hátam megett.
E halk hullása nem tudom minek.
Itt nem hull levél,
Tán az Idő pereg
Bús percegéssel itt, az örökzöldben.
Néha félek…
A fenyves olyan kísérteties.
Néha úgy érzem, hogy lepke vagyok,
S felszúrhat minden öreg fenyő tűje.
Egy idegen parány,
Akit nem tűr az ősvadon magában.
De multkor egy gyökérbe botlott lábam,
S ahogy fölnéztem,
Megrázta szakállát egy vén fenyő,
És így szólt hozzám barátságosan:
Öcsém, jobban vigyázz!
S ha elvágódsz, hát csak magadra vess!
Egeres… a táj egyre otthonabb,
Otthonibb színű a föld és az ég.
S már látom a vas-polip-karokat –
A magasfeszültségű vezeték
Városom felé, rajtuk át halad.
Szikár, merész acél-madárijesztők,
Hegy-völgyön át dombról-dombra szökellők.
Kézről-kézre adják az áramot,
Mely itt fejlődik s innen indul el,
Erdélyi erőkkel itt telítődik
És meg nem áll a “kincses” háztetőkig.
Egeres… Otthon, az én kicsi lámpám
Verset bevilágló sugár-köre
Innen ered. Fénynek és költeménynek
Itt van talán a rejtett gyökere.
Nyár van. Vonatom még csak nem is lassít
Áramfejlesztő Egeresnek táján.
De töprengések téli éjszakáján
Egeres lát el engem titkos fénnyel,
S ahogy száguldok, megtelik itt lelkem
Magasfeszültséggel.
1937.
Ifjú lelkeknek csendes tanácsképpen,
magamnak késő vád gyanánt
Egy kis türelmet kérek, – induló,
Doboló, zajló, zászlós új sereg,
Egy kis türelmet, – nem lesz sok szavam,
A mikrofontól aztán elmegyek.
Én most leadó-állomáson állok,
Vannak, kik azt mondják: a posztomon:
A nemzedékek őrváltása jő,
Egy éjjel át kell adnom, jól tudom.
Higyjétek el: nem szívesen megyek:
A mikrofonnak mély varázsa van,
Szédít a hit, hogy ez az én igém,
Mely láthatatlan szikraként rohan.
És mégis, mégis boldogan megyek.
Szívemről legördül a szikla-vád,
Hogy nem hallgattam elég áhítattal
Más, nagyobb állomások dallamát.
Hogy nagymerészen adni odaálltam;
Mikor felvenni kellett volna még,
Soká voltam leadó-állomás,
Alig-alig felvevő-készülék.
Én nem füleltem éber értelemmel
Az élet orgonázó titkait,
S mögöttük a legnagyobb Leadót,
Kit minden állomás csak közvetít.
Csak azt kívánom: az új arcú más,
Ki helyembe a mikrofonhoz jő,
Mielőtt szikra-szárnyon szava szállna,
Lett légyen soká néma felvevő.
A nemzedékek őrváltása jő…
Én boldog alázattal elmegyek.
A legfőbb Leadóra hangolom
Megromlott felvevőmet: szívemet.
1931. december 5.
Sötét a fenyves, sötét a világ.
Előttem az út egyre feketébb.
És mégis olyan biztosan megyek,
Ó, kibeszélhetetlen Békesség –
Kezemben olyan békés fegyverek:
Jobbkezemben szeges bot, egyszerű,
Balkezemben zsebvillanylámpa ég.
Ha eloltom, sem félek semmitől,
Véd az erdő és segít a sötét.
Futtatom magam előtt fényemet –
S fel a fákon, mint víg mókusokat:
Táncoltatom a szelíd sugarat.
Sötét a fenyves, sötét a világ.
Mögöttem messze, milyen messze már
Fülledt, gyötrelmes kórházi szobák –
Végnélküli orvosi rendelők –
Tátongnak, mint vak, süket folyosók.
Ó – és itt – most – sziklák, fenyők, erők,
Gyanta, tömjén, olajok, illatok
És balzsamok.
Nem is ezen a világon vagyok.
Sötét a fenyves, sötét a világ.
De fenn a fenyőn vidám mókus ül.
Fény-mókus. Én futtattam fel a fára.
Ül és fütyül a fekete világra.
Sötét a fenyves, sötét a világ
És háború van s ó, annyian félnek!
Uram, bűnömül ne vedd – én nem félek.
Bízom, hiszek, s fényem táncoltatom –
Ó, visszanyert Fény – Ó, Lámpa – Ó, Lélek!
Hohe Rinne, Szebeni-havasok, 1939. szeptember, Járosi Andornénak
