Reményik Sándor versei

Reményik Sándor: Egyhangú dallam – s talán mégis új

Zeng az erdő
– Bár kopár s lombtalan –
Zeng az erdő.
A cinke –
Mi mindent rejt egyhangú dallama:
Hóvirág csenget,
Somvirág sárgáll
S ibolya kékell benne,
Ibolya –
A cinke
Színeket rejtő szürke dallama
Most köszöni és így köszöni meg
Mindenkinek,
Hogy él,
Hogy irgalomból, kegyelemből,
Ingyen kapott szeretet-eledelből
Kibírta a telet.

S zengek most én is.
Kopáran bár, és lombtalanul még:
Utánozom a cinke énekét.
S hangomban mintha –
Pedig milyen egyhangú dallama –
Oly különösen, mint még tán soha –
Sírokról lopva bár,
És oda visszalopva – :
Hóvirág csengne,
Somvirág sárgállna,
S ibolya kéklenék,
Ibolya…

Budapest, Hűvösvölgy, 1933. március 10.

Reményik Sándor: Anonyma

Nem rég jöttem haza.
Az otthonomban rózsákat találtam.
Akkor-nap küldte nekem valaki.
Alakja, arca, neve ismeretlen,
A lénye rózsaillatú titok:
Anonyma.
Keresni lehet akár mindenütt,
De megtalálni nem lehet sehol,
Selyem-jelkendőt ágra nem akasztott,
Amerre járt, gondosan eltörölte
Minden lépés után a lábnyomát
Még sejtetni sem akarta magát.
Az ősz függönye mögötte lement.

Anonyma, ki nem akartál lenni
Más, csak a költő névtelen jegyzője,
Anonyma, ki rózsaszirom-tollal
Lelkembe írtál egy fejezetet:
Hálából neked szobrot emelek,
Úgy állsz majd lelkem őszi ligetében,
Márványcsuklyádban, akár ama másik,
Márványcsuklyád alól nagymessziről
Csak örökfényű mély szemed világlik,
Míg körül hullanak a levelek.

De vigyázz Anonyma, jól vigyázz!
Ha találkoznánk véletlenül ketten:
Akkor se, sose áruld el magad!
Vigyázz: villám a szemed rebbenése,
Szobrodba sisteregve belecsap.
Amíg a titkos rózsaillat illan,
Leomlik mennydörögve az Alak, –
S én elmondhatom: elvesztettelek
Anonyma – mert megtaláltalak.

Kolozsvár, 1927. október 26.

Reményik Sándor: Kimondhatatlan

Borong, borong a mélyben valami,
A versem nem bírja kivallani.

Kísér, kísér tűnt tündér-hangulat:
Anyámmal – a gesztenyefák alatt

Jártunk, a Fellegváron – mély avar –
Ó, mennyi fényes gesztenyét takar.

Egy halvány asszony és egy kisgyerek,
És őszi fák közt zord épületek.

Katona-házak. S messzebb, gondolom:
A rettentő puskaporos-torony.

De nincsen robbanás, csak zizzenés,
Halk hervadás, aranypermetezés.

E hangulattal mit is akarok?
Alig melegít és alig ragyog.

Talán csak járnék künn az avaron,
A régi gesztenyéket akarom.

Hogy hídról hintsem a Szamosba mind,
S lássam, a hullámokon hogy kering.

Lássam, hogy viszi a víz lefelé,
A Tisza felé, a tenger felé.

Talán nem is akarok semmi mást
Csak egy multból jövő símogatást.

Csak kapcsolódni holt Anyám kezével
És játszani a fényes gesztenyékkel.

1934. október 23.

Reményik Sándor: Zsolozsmázik a kórházi szoba

Fenn a függöny s az ablak nyitva-tárva.
Özönlik be az őszi nap sugára.

Fertőtleníti, mossa a szobát,
Lemossa szenvedéseim nyomát.

Elöttem vajjon kik feküdtek itt?
Lemosta-e ittlétük titkait

Az éjszakákon győzedelmes nap?
Vagy belőlük valami itt maradt?

Róluk nem szólott nekem e szoba,
S most mégis, mégis mintha vallana.

Elődeim mozdulnak meg a csendben,
S utódom hangja is lelkembe döbben.

A szenvedés nem apad el soha:
Zsolozsmázik a kórházi szoba.

És soha el nem fogy a szeretet:
Zendül vissza reá a felelet.

Mikor majd ezt a szobát elhagyom,
Magamtól tisztán másnak átadom.

Egy kívánságot hagyok örökül:
Mint engem, annyi lélek, tisztaság
És annyi szeretet vegye körül.

1934. október 16.

Reményik Sándor: Nagypénteki szertartás

Ágyam fölött, a feszület fölött
Karácsonytól egész Nagypéntekig
Híven virrasztott egy fenyőfa-ág.
(Ó, szelíd dísz, – ó, vad nyomorúság!)
Hű zöldje végül mégis elkopott
Lett ő is szikkadt, aszott kis halott.
Éreztem: nálam tovább nem marad
Nem bírja lelki szárazságomat,
S egy durvább illetésre szertehull.

De nem ily halált szántam én neki.
A kemencében énekelt a tűz,
Zsoltároztak a lángok lelkei.
A száraz ágat helyéről levettem,
Vigyázva, ahogy halottat viszünk, –
S a tüzes kemencébe bevetettem.
Nagyot lobbant, – és színes lett a láng.

Erdők nagyságos tömjén-illata
Elborította rögtön a szobát.
A száraz ágból kiröppent a lélek,
Jöttek adventek, – karácsonyok, – évek,
És hittem én is: hátha mégis élek…

Nagypéntek volt, a fűz már ideadta
Barkáját kedves kéz által nekem,
Hogy a szent főnek új dísze legyen.
Az ólomszínű éji ég alatt
Langyos, ébresztő áramlat haladt,
És gyermekkorom ölén, a hegyen
Rügyet bontott a borostyánbokor.

Kolozsvár, 1929. március 30.

Reményik Sándor: Nymphea thermalis

A hőforrás buzgó tavába
Az eső fagyosan pereg.
A vizek a kettős nyomástól
Félelmesen füstölgenek.

S ahogy felszáll a sűrű pára:
Nyomán egy-egy fényes szirom…
Nagy, túlvilági tündöklését
Két szememmel mohón iszom.

Misztikus kelyhében a lelkem
Mint lepke, elfelejtkezik
Minden e világi pompáról, –
S egyebekre emlékezik.

Szent László hőn buzgó tavába
Az eső csak pereg, pereg.
A vizek a kettős nyomástól
Füstölgenek, füstölgenek.

Két tűz között, két víz között
Ez a teremtő pillanat:
Szent László hőn buzgó tavában
Idegen égövi pompában
A lótuszvirág most fakad.

Püspökfürdő, 1925. június

Reményik Sándor: Tea-rózsa

Egy diák jött az utcán szembe vélem,
A gomblyukába rózsa…
Ahogy méla mosollyal ráhajolt:
Valaki adta: sugárzott le róla.
Rózsa, illatos nyárelői rózsa…
Illatos, édes, első szerelem…
Nekem ily rózsám nem volt sohasem.
Más virágra vágytam már akkor is:
Halványabbra, illattalanabbra,
De ritkábbra, csodálatosabbra. –
És közben – elfutott az élet is.

Reményik Sándor: Láz

Piros köd szemem előtt – semmi más,
És égés, égés – kínpadi parázs,
Csontigható hő – s egy vigasztalás:
Hogy ez talán már a tisztítótűz,
S belőlem minden rosszlelket kiűz.
Most ég ki belőlem a sok salak
S mi megmarad: a lélek érce csak.
Most ég ki minden idegen elem,
Amit a sátán gyúrt össze velem,
S ez égésből ha újjáéledek,
Aki lenni szeretnék: az leszek.
Leszek tűzlátta phönixmadár,
Ki célja felé nyílegyenest száll.
Gúzs nem köti és nem bántja bilincs,
Röpte: ajándék, akadálya nincs.
Sosem-látott kék egek emelik,
Hálákat ad, ahogy emelkedik.
Önön hamvából győztes szárnyra kel,
És a földnek a mennyről énekel.

1934. szeptember 24.