Szabó Endre: Téli vers

Adtál, uram, telet,
Milyen nem volt régen,
Hej, de nagy köszönet
Nincsen benne éppen;
Mintha te is csak a
Nagy urakat néznéd,
Kik könnyen vehetnek
Meleget is pénzért.

Adtál, uram, telet,
Van mostmár elég hó,
Patakon és folyón
Van kemény jég-békó;
Amennyi jeget most
Mindenfelé törnek,
Fele se kell majd a
Fagylaltnak és sörnek.

Adtál, uram, telet,
Melyet várva-vártunk,
De elfelejtetted
A téli kabátunk;
Huhogatja körmét
Annyi pőre ember,
S akinek nem muszáj,
Kiszusszanni sem mer.

Adtál, uram, telet,
Didergetőt — és ládd,
Elfelejtél hozzá
Adni szenet és fát;
Kétségbeesetten
Nézi sok szegényed,
Hogy idestova mán
Vége a sövénynek.

Adtál, uram, telet,
Zord, fehér zimankót,
De nem adtál hozzá
Egy csomócska bankót.
Pedig csakis a pénz
Segíthetne — vagy mi!
Anélkűl nincs, csak egy
Menekvés: megfagyni.

Adtál, uram, telet,
Hiszen vártuk, kértük,
Jó is volna az, hogy
Lejön ez közébünk,
Megnyugszunk abban, mit
Bölcsességed rendelt,
Csak ne teremtenél
Hozzá szegényembert.

Szabó Endre: Május elsején

Tudom, tudom, hogy megdalolt már
Jó, rossz poéta, szép tavasz;
Azt is tudom, hogy eddig is csak
Bús megadással tűrted azt.
De mind hiába! nincs menekvés,
Egyszer én is beléd kötök:
Hanem benned azt dallom én meg,
Mit elhagytak a sok között.

Mert dalra várnak többi közt a
Jámbor, hasas filiszterek,
Kik vasárnap a verőfényre
Ujjongva kisereglenek;
Gázolják öröm-ittasodva
A gyöp ropogó bársonyát,
S erdőt, mezőt az ő viharzó
Lelkendezésök harsog át.

Ajkaikon zajos hűhóval
Bujják az árnyas, berkeket,
Alig érik fel ésszel, hogy nő,
Gyarapul a paszuly s retek!
A vöröshagyma és pityóka
Egymással hogyan versenyez!
Ez esztendőben – őket uccse! –
A babnak nagy keletje lesz.

A filiszterek más seregét
Elrejti a kioszk, bozót,
Hűselve iszogatnak ottan
Fényes, kifent hivalkodók.
Szidják a pincért, mint a bokrot,
– Nem ízlik sem meleg, se’ hült, –
Igazgatják a kézelőket,
S nyomorgatják az “r” betüt.

És így a közjó érdekében
Egész napokat töltenek;
Telve a zseb, rendjel a rokkon,
S csücsül a lelkiismeret.
S a nap oly jó! rájok is úgy süt,
Mint e szegény rongyosra itt,
Kinek csak azért van süvegje,
Hogy süvegelje urait.

Majd jönnek dús aranyba szegve
Nagy rangú, cifra hadfiak,
Rajtok temérdek hősi érem,
A sok semmittevés miatt…
Nyiszog a kard, kaszál a lábok,
– Csámpás az istenadta mind, —
És a szegény paraszt-világra
Mindnyájok oly büszkén tekint.

A sétatéren izzadozva
Egy hízott páter oldalog.
S ravasz mosollyal per amorem.
Cifra dámákra bandsalog,
Mint ökrön a csengő, kalimpál
Egy szép arany-kereszt nyakán —
Hej! hány lelket küldött az égbe
E szép keresztért, szent atyám?

S mert itt a szép tavasz ölében
Minden, minden virítni kezd:
A szívben szunnyadó remények
Virága is bimbót ereszt:
A filiszter száz millióra
Sminiszterségre aspirál,
A hadnagy tábornok szeretne
Lenni, s a páter kardinál.

Arcok hiába bamba: rólok
Leolvasom e vágyakat,
S amint járok-kelek közöttük:
Az ábránd rám is elragad;
Szívemet ez idillben újra
Csiklandozza egy régi vágy
S elképzelem magamba’ én is
Hogy mi szeretnék lenni hát?

Én mennydörgős mennyka szeretnék
Lenni szép május-reggelen,
Midőn katona, pap s filiszter
A verőfényen megjelen:
S tudom: tavasz nem volna addig,
És nem volna derült az ég,
Míg minden mamlasz ingyenélőt
Halomra nem pusztítanék.

Szabó Endre: Lopnak, lopnak

Lopnak, lopnak, egyre lopnak,
Felvirradt a tolvajoknak –
Jó hazám, hisz’ beteg voltál –
De csakugyan haldokolsz már?…

Lopnak, lopnak, egyre lopnak,
Amit lehet, elkapkodnak,
Szemet húny rá a főszolga:
“Haldoklónak ez a sorsa.”

Lopnak, lopnak, egyre lopnak,
Új dolgot úgy, mint kopottat,
A benfentes drága-bármit,
Hányt-vetettet a mulyábbik.

Lopnak, lopnak, egyre lopnak.
Ládát, zsebet átmotoznak,
S ki legtöbbet tud eltömni,
Nagynak nézi azt a többi.

Lopnak, lopnak, egyre lopnak,
Lát a beteg, de nem szólhat,
Fél, hogy ha még rájuk szól, hát
Ijedtökben agyonfojtják.

Szabó Endre: Agglegény-nóta

Azt se tudom, mit csinálok,
Ugy meguntam a világot;
A világon senkim sincsen énnekem,
Dehogy ér egy fakovát az életem!

Be-beülök a kocsmába,
Lekönyöklök asztalára,
Iszom, iszom, míg pityókos nem vagyok,
Pityókosan aztán haza ballagok.

Szomorú a házam tája,
Nincsen, aki jöttöm várja,
Nem vár reám se vetett ágy, se asszony,
Keservemben mint a bunda úgy alszom.

Szabó Endre: Nehéz óra

Szomoruság, méla bánat
Meglepte az egész házat…
Napok óta, hetek óta
Valakit úgy várnak, várnak.

S a ház ura szól sötéten:
“Nyugodj meg, hű feleségem!
Hitványul ő nem veszett el,
Hős volt – és ez kiengesztel.”

És szól a lány: “Szegény bátyám!
Életemmel beh megváltnám!
Csak a felől biztos lennék,
Hogy valaha visszajön még!”

S szól az anya szomorúan:
“Nem lennék én ilyen búban,
Csak azt tudnám: sírja hol van,
Hogy könyemmel meglocsoljam…”

Szabó Endre: Idill

Zúgjatok, ti sűrű erdők,
Nőjjetek, ti büszke tölgyek,
Hajtsatok szép dús terebélyt,
Árnyas ágat mentől többet.

Majd eljönnek a fejszével,
Törzseitek földre hullnak,
Jók lesztek majd ágyútalpnak,
Szerkocsinak, puskatusnak.

Szunnyadjatok lent a mélyben,
Fekete vas, szürke ólom,
Majd eljön az ügyes bányász,
Rátok lel az bármi módon.

Azután majd a kohóban
Megolvasztnak, megtisztítnak
S megöntenek benneteket
Ágyúnak és golyóbisnak.

Szőlőtőke, adj gyümölcsöt,
Édes nedvű gerezdeket,
Hogy azokból lánghullámú
Mámorító bort szűrjenek.

Igyanak a hadvezérek
Győzelmeik mámorában,
Az apák meg odaveszett
Fiaiknak bús torában.

Szabó Endre: A zápor

A csüggedt, őszi fák között
Lanyhán szitáló bús ködöt
Nem állhatom;
Pityergve sír, lomhán csepeg,
És únja őt mező, berek,
Völgy és halom.

Májusnak csöndes essejét,
E víg, csilingelő zenét,
Meghallgatom,
De mert romantikus, szelíd,
Nem hat le lelkem mélyéig,
Nem vonz nagyon.

A nyár villamos záporát,
Mely zúgva ront a földön át,
S hol megjelen
Élősdit öl vadul-vigan,
Piszkot söpör tajtékiban:
Azt kedvelem.

Oh, én a záport kedvelem,
Ügy tetszik: ő rokon velem:
Ha elborul,
És egyszer rájön a sirás,
Úgy sími nem tud senki más,
Oly záporul…

Budapest, 1890