Szentiváni Mihály: Firtosalyi

Az én hazám Firtos alatt Énlaka;
Ott fehérlik Rózsámnak is szűk laka.
A határunk silány, kopár, kőverem;
De falunkban sok szép virágszál terem.

Firtosi szirt alján forrás csörgedez:
Az én szívem, Rózsám! érted epedez.
Kristálytiszták a forrásnak habjai,
Mint szivemnek érted égő lángjai.

Székely szabad nép lakozza falunkot,
Nincs főnemes, nincsen úr, sem zsellér ott.
Első ember, a pap után, a ki jó,
S legjobb ember Énlakában nagyapó.

Székelyföldön nincs a lánynak jószága;
Jószág neki szépsége, és jósága.
Édes Rózsám! Te szép is vagy, jó is vagy,
S Énlakán, és világszerte gazdag vagy.

Fagyos szél fú Firtos hármos homlokán;
Mécs pisladoz barna babám ablakán:
Süvölts oh szél! légy sötét oh éjszaka!
Vezércsillag nekem babám ablaka.

Drága arany fekszik Firtos hegyében:
Drágább arany lakik a hegy tövében,
Turkáljon a kinek tetszik aranyér[t]:
Veled Rózsám! semmi arany föl nem ér.

Messze látszik kerek erdőd Énlaka
Szép rózsámnak híre messzebb elhata.
Hadd terjedjen az ő híre messzire,
Szomszédlegény viszi attól esküre.

Ne búsulj, hogy sovány falunk határa;
Isten után áldás vár a munkára.
Meg él a ki egymást híven szereti,
A szabadság szegénységünk enyhiti.

Szentiváni Mihály: Kis lány búja

Öntsed, öntsed könyjeid, oh,
Bús szemem!
Nincs olly bánat a világon,
Mint nekem.

Volt egy kedves kis madarkám,
Oh, de szép!
Mult tavasszal fogta még a
Csalfa lép.

Szárnya tarka, lába piros,
Mint a meggy,
Sárga orra, és alatta
Barna begy.

Pallócskáin játszadozva
Szökdécselt,
Zöld rostélyi közt gyügyögve
Énekelt.

Énekelve monda nékem
Jó reggelt,
Tenyeremből csipdesődve
Eddegelt.

Ah, s e kedves kis madarka
Meghala;
Pedig nékem több barátom
Nem vala.

Két orczámat sűrü könnyem
Áztatja;
Most tudom csak: millyen a szív
Bánatja?

Nem kell nékem a játék; mert
Búsulok;
Nem kell étel, álom; mert én
Meghalok.

Rád ruházom bubarongyim,
Kis halott!
Virágtáblám közepében
Lesz sírod.

A virágok szebbjeit le-
Szaggatom;
S koszorúba sírod föli
Aggatom.

Testem lészen gödrödön a
Sírhalom;
Mert az élet nékem immár
Únalom.

Szentiváni Mihály: A menyekző

Temetni gyűlt talán
E tarka népsereg?
Derű bár arczokon
Szemökbül köny pereg.

Ha szem találkozik,
S barát barátnak szól,
A köny megáradott
Patak gyanánt, omól.

O, nem temetkezés,
Menyekző készül itt;
Nézd ott a vőlegényt,
Az ötvenévü fit.

Rőt arcza lángvörös,
A sanda szem hogy ég!
És bennök epeszín
Sötét féltékenység.

Öröm- s bor-ittason
Szerelmi szót gagyog,
És kurta lábain
Násztánczra gombolyog.

Jobbján a bús ara,
Mint rózsa völgy ölén,
Szép, ifju, kellemes,
Szelíd, jó, csak — szegény.

Ott áll, mintegy halott,
öltözve fényesen;
Nem lát, nem hall, nem ért;
Nem élve, s halva sem.

Az élet-tölt szemek
Aléltan forganak,
És, mintha fénytelen,
A porban nyugszanak.

Ott, hogy ne lássa meg
Kedvesse búkönyét,
Ki bolyg, mint éji rém,
Őrülten szerteszét:

És még is látja őt,
A porban, s mindenütt;
És hallja lágy szavát,
A hárfa-zengzetüt.

De megfagy érzete,
Látván a zord atyát,
Ki sarlott vagyonért
Eladta magzatát.

Pokolnál jobb jövőt
Ki vél e frigy után?
Vadállat tenne-e
Illy szörnyet fajzatán?

Szentiváni Mihály: A kor fia

Ki volt olly boldog ifju,
Mint egykor én?
Mosolyga száz alakban
Rám a remény

Bírám a lányt, ki szebb, mint
Est hajnala;
S tükrözve szűz lelkében
A menny vala.

Hazámban egy dicső új
Kor tünt elő,
Oh mennyi szép jövővel
Kecsegtető!

A vénhedett világrész,
Melly bűnsulya
Miatt elvesztve látszék,
Megifjula.

Egy oriási-népen
Maroknyi hős
Győzelmet nyert, a szent ügy
Által erős.

De, hajh, a hősek honja
Ma sírhalom;
Legyőzte részvetlenség,
S vad hatalom.

Gyökérben megromolva
Az ó világ,
Veszélyes hang a jobb elv,
Vagy kábaság.

Hazám leglelkesebjei
Elhűltenek,
S a hű fiak lesújtva
Tiltott nevek.

Más nyerte életemnek
El angyalát;
Mert hölgyet üldözöttnek
Ki kába ád?

Elveszve mindenem, mi
Szent volt nekem;
Csak egy nem: imádásod
Nagy érdekem!

Éretted a gyalázat,
A veszteség
Csak édes; édesebb, mint
Gaz nyereség.

Szentiváni Mihály: A beteg szerető

Kalapomban hervadó bokréta,
Rózsa közé rozsmarint van fonva;
Csókolgatom, öntözöm könnyemmel,
A szép virág még is csak hervad el.

Hadd hervadjon mulandó virága:
Fonnyadt szára szivemhez lesz zárva;
Szívem mellé lesz zárva örökre,
Mint a leány, ki nekem kötötte.

Igy hervasztja őt is a betegség;
Elenyészett arczárói a szépség,
Hulladoznak selyem hajfürtei,
Behamvadtak mosolygó szemei.

Hadd hervadjon pirosló orczája:
Nem hervad el szivének jósága.
Hadd enyésszék mulandó szépsége:
Nem enyészik szívemnek hűsége.

Rózsám e szív éretted dobog csak,
Legyen orczád piros vagy hervatag!
S az halál ha tőlem elragadna,
Akkor is csak éretted dobogna.

Szentiváni Mihály: A szőlőtolvaj

Szőlőhegy tetején
Füstölgő kaliba,
Zöld gyepes küszöbén
Fogoly egy leányka.

“Rab vagy! “ — mond a pásztor, –
“Fölverted hegyemet:
Szemeid bakator
Szőlőtőrül szedted,

Hosszan nyult szöghajad
Félig-ért gesztenye,
Pirosló ajakad
Holyagos cseresznye,

Mosolygó-alma volt
Fejérpiros orczád,
Gerezdimtől tanolt
Nevetni piczin szád.

Csók a büntetésed,
Csók nélkül rab maradsz;
ölöm lesz tömlöczed,
S két karom a rabláncz. “

“Csókot ám nem adok! “
— A kis lány felele —
“Inkább itt maradok
Rabodnak örökre. “

Szentiváni Mihály: Székelytámadt

Székelyudvarhelyen
Nyögve fú a szellő,
Zugva foly iszapos
Ágyán a Küküllő;

Nyögve fú a szél; mert
Székelytámadt-ról jő,
S vitézek sírhalmát
Mossa a Küküllő.

János Zsigmond alatt
— Ugy mond a kronika —
Feltámadt a székely,
Vezér volt Balassa.

Feltámadt; mert hona
Sebét nem nézhette,
S a vérrel szerzettet
Vérével védette.

Nem gondol fészkiért
Éltével a madár:
Hát a bajnok székely
Gyávább a madárnál?

Halálos harczot kezd
Étkiért a tigris:
S nem rabiák el tőle
Végső falatját is?

Nem gátiák jogait
S ősi kiváltságát?
A lassu Marost is
Feltorlasztja a gát.

Feltámadt a székely
De Radák és Majlát
Zsoldos csapatokkal
Megtörék hőshadát.

Elhullott harczfiak
Békén nyugodjatok!
A székely honért ti
Vitézül haltatok.

Székelytámadt-várát
Bár gúnyul épiték,
Büszkélkedve néz rá
A késő ivadék.

Szentiváni Mihály: A napszámos

Én vagyok egy árva gyerek,
Napszám után éldegelek,
Kézi munka a jószágom,
Két tenyerem a jobbágyom,
S széles e föld a honyom.

Nincsen marhám, sem cselédem,
Rozs-kenyér az eledelem,
Napsütött víz az italom,
Kopasz föld a derekalom,
S a szállásom zöld halom.

Jó emberim elhagyának,
Boldogabbhoz, fordulának;
Benned biztam édes babám;
Te is csak félvállról nézsz rám;
Gazdagabbra vágyol ám!

Ejh! de mire a sok vagyon?
Ép kezem, ép lábom vagyon,
S a ki nem fél a munkától
Napnyugotig támadattól
Meg tud élni mindenhol!

Arany nem olt szomjat, ehet,
A gazdag még koldus lehet;
Dé szárazon és tengeren
Bizonyos az én kenyerem,
Eltart a két tenyerem:

Szeress engem szép rózsaszál!
De híven, ne ingadozzál;
Mert szívem csak hívet szeret,
S ha gazdag kell — isten veled!
Majd megismersz engemet!

Szentiváni Mihály: Emelka sirja

Magános völgy ölén
Kies rét csöndeleg;
Fölötte zöld lepel,
S himes virágsereg.

Árnyékos bokra nincs;
Körösleg pusztaság;
Mintegy száműzve áll
Egy árva rózsaág

A rózsaág alatt
Hant, kisded egyszerű;
Még új a durva rög;
Nem födte még be fű.

Ki tudja, ah, hogy itt
Emelka szúnyadoz?
Ki tudja, ah, hogy itt
Mi sok szép porhadoz?

Emelka, a szelíd
Leányka nyugszik itt;
Nem volt még kedvese
Könyűzni hamvait.

Emlék nem jegyezi:
Hol rejtez porhona?
Emlék a sírva ott
Virasztó bús anya.

Őrizd, o rózsaág!
Árnyékod kincseit;
Födezd be sárguló
Levéllel porait;

Hullasd rá koronád
S királyi bíborod:
Királyibb rózsa, melly
Lezuzva hervad ott.

Virágos zöld lepel!
Simulj el uj rögén:
Alatta szebb virág,
És mennyi zöld remény!

S magányos völgyi rét!
Légy csöndes síri bolt;
Csöndes, mint a szelíd
Leányka keble volt.