“Diák, írj magyar éneket,
Diák, a Földön Dante is élt.”
Kacagott, kacagott a diák.
Latin ütemben szállt a dal,
Nem magyarul, sohse magyarul.
Vergődött, vergődött a diák.
Lelkében Petrarca dalolt
S keltek újféle magyar zenék.
Álmodott, álmodott a diák.
De néha, titkos éjeken
Írt s eltépte, ha magyarul írt.
Zokogott, zokogott a diák.
Ó örökszép Nap, te erős, hatalmas
Antik istenség, örökifjú Élet!
Fellobog most dús ereimben orcád,
Zendül a vérem.
Fölkelő Nap, nem borulok elődbe,
Rég-pogányosan dalolok Neked most,
Égfelé tartott tenyerekkel, arccal
Állok előtted.
Őseink, ó ládd, Neked áldozának,
Mért hagyod hát el megesett Hazámat?
Adj erőt e bús magyarokba, Élet!
Élni meg élni!
Ősapámnak bús fia lettem én is.
Rám örökségnek csak a Név maradt már,
S én köszöntlek: ím kiiszom Nevedre
Friss-vizü kancsóm.
Ábrándjaim, ti lángoló rakéták,
repüljetek az éjszakába szét
és húzzatok fénysávot gyászmezén át!
Hisz oly sötét, kietlen így a lét,
és más világosság nem kell ma nékem –
Cikázzatok, mint hajdanába, rég.
A hír fagyos sugárát összetépem,
derítsd te föl, borongó éjszakám:
szétpattanó tűzbimbóm, fényes ékem!
Gyöngyös sugárzást ontsatok ma rám,
ragyogjatok, mint száz izzó csodás nap,
s szikrás korommal bukjatok alám.
Míg vázatok tünékeny lángolást ad,
csak álmodom, és nem törődöm én,
hogy ott hevertek majd a porba másnap…
Sötét az éj, de lángár gyúl fölém,
foszoljatok pompásan semmivé hát
a végtelen sötétség zord ölén,
Ábrándjaim, ti lángszinű rakéták!
Megállt az óra, és a mutató
halotti csöndben a hatosra néz.
Az óra áll, mindíg hat óra van.
Bármit teszel, az inga meg nem indul,
és a finom üveglemez alatt
oly szótlanul-nyugodt, mint a halott,
kit a koporsó ablakán tekintsz meg.
Az óra áll. És száll a pillanat,
eltűnnek a napok, múlik az év,
a század, ezred és az óra áll.
Az illanó idő szívdobbanása
remegve lüktet által a szobán,
s nincs semmi, semmi nesz, csak némaság.
A rémes éjfél csöndje sem ilyen.
Vár a kerék. S a rozzant szerkezetből,
a poshadó tétlenség börtönéből,
az öröklét nyugodt fuvalma megcsap.
Az óra áll, mindíg hat óra van.
Hogy lángesőbe roskadt földre Trója
s véres mocsok fröccsent el szerteszét,
Agamemnon, mikor indult hajója,
Odisszeüsznek adta a kezét.
Némán, soká egymás szemébe néztek,
arcuk sötét volt, szívük tétova
s a harcban edzett két kemény vitéznek
lelkébe megjelent az otthona.
A hitvesükre gondoltak, mily árva…
S távolba két nő ült a rokka mellett,
egyik hálót szőtt – másik lázba fejtett.
Az egyik az urát sóhajtva várta,
másik kacagva leste, mint egy ördög
s hosszú, ezüst kádban főzé a fördőt.
Már háborog zajló, sötét habokkal
a táj felett a kék légóceán.
Egy pillanat – a táj sötét azonnal,
s az ég tüzet vad őrületbe hány.
Hűs lesz a lég a puszta rőt homokján,
a szülni vágyó bolt vadul hörög,
s ott áll a kórós pusztán két oroszlán,
s egy tűzpokol tátong fejük fölött.
Vakítva lobban a kékszín, erős fény,
hajlékonyan odvába búj a nőstény,
de büszke fővel megfeszül a hím.
Vad harsogás kel véres ajkain,
sörényes főjét rázza, s nem-remegve
belesüvít a sápadt fergetegbe…
Egy kép alá
A hófehér szobán mécsfény lobog,
selyemdagály duzzad pazar gomolyba,
amerre nézel, hűvös, büszke pompa,
nyujtózkodó, komoly díszbútorok.
Az árny ragyog a gyémánt-könyütől,
bámul a sok sötétszemű, nagy ablak,
az antik ívek biztosan szaladnak,
mint befagyott tó, fénylik a tükör.
S e tárgyak közt az esti hangulatban
áll egy parókás delnő mozdulatlan,
s zord gőgje olyan jól illik ide.
Azt hinnéd, hogy nem él, s szobor, de ajkán
egy jégmosoly fut át suhanva, csalfán,
de nem nevet – mert néki sincs szive.
Bús látományok, nagy, fehér nők
lengik körül az ágyamat,
s csiklandozó gyermekmosollyal
szemembe néznek bágyatag.
Csókolják ólomszínü arcom
ringatva elfáradt fejem,
lefektetnek mint egy halottat,
meredten és szerelmesen.
Hideg kezükkel simogatnak
e holt-fehér, nagy asszonyok,
néznek reám nyugodt szemekkel
s forró szemembe könny csorog.
Látod ott az éjszakán?
Négy szénás-szekér
a holdfénybe
ingva, félve
az útszélre ér.
A sejtelmes éjszakán,
a rejtelmes éjszakán
négy nehéz szekér.
Mint ősrégi babona,
múltakról beszél.
Nincs kocsis fenn.
Tudja isten
merre, merre tér,
a sejtelmes éjszakán
álom-terhes éjszakán
e sok vén szekér?
A nyomukba borzalom…
Újszülöttje ér
messzehangzón
sír az asszony
s nézi merre tér
a sejtelmes éjszakán
álom-teljes éjszakán
a sötét szekér.
A menyasszony fölzokog,
sír s a könnye vér.
Az ég oly bús.
Mint a koldús
sírva, nyögve kér,
s lomposan cammog tovább
a világos éjszakán
a síró szekér.
Hull a harmat hűvösen,
a telt hold fehér.
Száz kisértet
ront az éjnek.
Mér jön erre, mér
a sejtelmes éjszakán
a szent, selymes éjszakán
négy nehéz szekér?
1
A néma őszi tájra nézek.
Ajkam lezárt és hallgatag.
A szürke égen pár madár száll,
rám ritkuló fák hajlanak.
Nem nézek hátra, ámde érzem,
mögöttem áll egy lányalak.
Ő is a ritka fákra bámul
s éppily merengő, hallgatag…
2
Ma újra felsír a szivemben
egy ősi, elfeledt rege,
oly egyszerű, oly tiszta hangú…
Vajon, vajon megérted-e?
Tavaszkor egy ifjú leányka
csokrot adott egy férfinek
– kék ibolyát, örök szerelmet –
aztán kevély lett és hideg.
3
Ó mennyi ábránd háborítja
e szép, e csöndes életet.
Tündérruhákba jönnek, aztán
ellengenek szivünk felett.
Egy szép mosoly, egy kézszorítás
illatlehellő fák alatt…
És vége lesz a bús regének,
egy sír, mi abból megmarad.
